Christian Petzold: Barbara / 62. Berlinálé
2012.02.13.

Orvosok és páciensek egy beteg rendszerben – a fakó endékás miliő zárkózott, gyanakvó világában bontakozik ki Christian Petzold finom, eszköztelen drámája. Az idei Berlinálé első szenzációja. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Lehet-e boldognak lenni egy elnyomó rendszerben? - teszi fel a talán mifelénk is aktuálisnak hangzó kérdést a film rendezője. Vajon lehetséges-e minden vegzálás ellenére, az állandó ellenőrzések, fenyegetés és gyanakvás világában egy olyan kis privát világot felépíteni, ahova a közéleti, politikai szabadság hiánya legfeljebb a szűkös fogyasztási cikkek hiánya miatti apró bosszúságként jut el? Vajon meg lehet-e a zord körülmények között valósítani a pusztán privát érzelmekben kiteljesedő életet? Csak odakint lehet megmaradni, vagy bent is van esély a túlélésre? Ha erre nem a válasz – mint azt az NSZK-ból szeretőjéhez átjáró férfi gondolja –, akkor megéri-e a privát élet minden elemét kockáztatni a nagybetűs szabadság érdekében? 

A neves kutatóintézetben dolgozó orvosnő (az a bizonyos szerető) is biztosan így gondolja, hiszen zokszó nélkül tűri, hogy nyugatra disszidálási kérelmét a döntésig tartó beláthatatlanul hosszú időre egy nagyon vidéki kórházba helyezéssel honorálják. Barbara így pillanatok alatt Berlinből egy pontosabban meg nem nevezett tengerközeli városkában találja magát, ahol a kiutalt nyomorúságos lakásban nem csak a házmesterné figyeli minden mozgását, hanem egy kevéssé szimpatikus Stasi-tiszt és asszisztensnője rendszeresen átkutatja mindenét, beleértve a testüregeit is. Hogy a kép még derűsebb legyen, a kórházba ugyancsak frissen kirendelt rendkívül intelligens és szimpatikus főorvosról Barbara hamar kitalálja, hogy másodállásban besúgó.

Ronald Zehrfeld és Nina Hoss
Ronald Zehrfeld és Nina Hoss
Bár a fentebb vázolt alaphelyzet lehetőséget adna rá, Christian Petzold egyáltalán nem sematikus drámát farag a történetből. Ennek egyik legfontosabb eszköze, hogy a szereplők és az egész film stílusának visszafogottságához hasonlóan bánik a narratívával is. Minden magyarázat, hely és idő mindennemű megjelölése nélkül csöppenünk a szituációba, az országra először a főorvos Wartburgjából kezdünk gyanakodni, a körülbelüli időszakra pedig csak a film második felében derül némi fény. A szereplők neveit még szokványos, természetességre törekvő dramaturgiai fordulatok (valaki hősünk után kiált az utcán, stb.) sem fedik fel, a már említett nyugatnémet férfi nevét például a film végéig nem tudjuk meg.

A történetszerkesztésnek ez a végletes ökonómiája feszült figyelemre késztet bennünket, hiszen csak a rendkívül hitelesen felépített tárgyi környezetből, nagyon apró gesztusokból sejthetjük (de nem tudhatjuk) meg a sztori követéséhez nélkülözhetetlen információkat. És itt jön a képbe a Barbarát játszó Nina Hoss és a főorvost megjelenítő Ronald Zehrfeld világklasszis produkciója. 

A rendszer ellenségeként számon tartott és akként kezelt orvosnőnek létérdeke a titkolózás, az érzelmi reakciók teljes elrejtése, és az ehhez tartozó hajszálnyit dacos, de mindig határozott viselkedés. A film alatt sokszor, sok szögből figyelhetjük a gyönyörű Nina Hoss biztos fejtartását, tisztaság és üresség között félúton található tekintetét, szigorúan keskeny, időnként talán megránduló ajkait. Főnökéből, bár ügynöki kötelességein túlmenően is nyitott és közeledő az új kolléganő irányában, a nő hűvös, tartózkodó viselkedése hasonló reakciót vált ki. Viszonyuk így aztán az első pillanattól egyértelműen meglévő halvány, talán nem is tudatosított vonzalom ellenére a helyzetből fakadó bizalmatlanság légkörében folyamatosan kimondás és kimondatlanság között ingadozik.

Nina Hoss a filmben. Fotók: Hans Fromm. A képek forrása: 62. Berlinálé
Nina Hoss a filmben. Fotó: Hans Fromm (A képek forrása: 62. Berlinálé)
Kettejük kapcsolatának alakulásához – mely a film fő cselekményszálát jelenti – kapcsolódik az orvos-páciens viszony problémája. A legfontosabb kérdés, ami itt a korábban már tárgyalt privát-közszféra ügyhöz mellékágon becsatlakozva felvetődik, arra vonatkozik, hogy vajon az orvos által ellátott funkción kívül terheli-e személyes felelősség őt. A gyógyításon túl, amely egy más orvos által is ellátható, tehát nem feltétlenül személyhez között feladat, tartozik-e valamivel betegének? A nyugatra szökés vs. maradás és az ellenséges rendszer kiszolgálójával való szimpatizálás dilemmái mellett még ezzel a harmadikkal is küszködik hősnőnk.

Mindehhez Christian Petzold elképesztően visszafogott, eszköztelen rendezése társul, amely a hatáskeltés szinte egyetlen eszközéhez sem folyamodik. Érdekes módon a Barbarából hiányzik az a jégcsapos hűvösség, amely korábbi filmjeit jellemzi. A 2007-ben ugyancsak a Berlinálén bemutatott Yella hősnője, aki az egyesülés utáni kilátástalan keletnémet gazdasági helyzettől és őt birtokló férjétől menekülve Rostockban keres munkát, talán még orvosnőnknél is szenvtelenebb, az egész film pedig sokkal ridegebb. A Barbara a közönségbarátabb megközelítés, az átélhetőség irányába tett finom, de határozott lépést jelent a német rendező életművében. Ugyanakkor a történet szövetébe gyönyörűen belesimuló irodalmi utalások és egy végtelenül izgalmas Rembrandt-interpretáció az ínyenceknek is bőven ad csámcsogni valót.
Szerző: Gyenge Zsolt
Cím:  Barbara,  Rendező:  Christian Petzold,  Szereplők:  Nina Hoss, Ronald Zehrfeld, Rainer Bock, Christina Hecke