Bródy Sándor: A tanítónő / Nemzeti Színház
2012.02.19.

Bródy Sándor falusi zsánerképeinek minden mozzanata magyarázatra szorul, jóllehet semmi lényegi nem változott: az urambátyám ma korrupció néven ismert, a „fajmagyar szupremácia” egyszerűen rasszizmus, a makulátlan tanítónő pedig ugyanúgy jön, lát és továbbáll, ahogy eddig is. LÉNÁRT ÁDÁM ÍRÁSA.

Az előadás nem A tanítónő passzusaival, hanem a civil ruhába öltözött Molnár Piroska felolvasásával indul, aki a falu fogalmának tisztázása után az első felvonást folyton meg-megszakítja hangzó széljegyzeteivel. A megoldás már csak azért is érdekes, mert a felfüggesztett, iskolatáblákat idéző kijelzőn olvasható diszkrét folyóírás rendre felfedi az olyan idegen eredetű, régies vagy épp választékos szavak jelentését, mint a sandlaufer, a kvártély vagy az egzaltált. 

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból
Míg az esetek többségében az efféle tanító szándék csupán ironikus játék, addig Molnár Piroska egyik közbevetésénél – miszerint a főúr Bródy nyelvhasználatában nem pincért, hanem egyházi méltóságot jelent – ennél többről van szó. Bár a szeretetteljes, koránál fogva bölcs Főúr (Blaskó Péter) az almatermesztésben pozitív foglalatosságot talál, maga az evés – pontosabban a mértéktelen zabálás – az ösztönös, élvhajhász életmód vissza-visszatérő jelképeként mindennemű szellemi tápláléktól elveszi az átlagos falubeli étvágyát, így a régmúltat a jelennel párhuzamba állító önreflexió helyenként már nemcsak idő-, de értékszembesítő is. 

Ugyanakkor Khell Zsolt szürreális elemekkel tarkított, stilizált díszlete és Zeke Edit autentikus jelmezei a realista játékmódra ráerősítve terelik korhű mederbe az előadást, így a jelenre vonatkoztatottság továbbra is csak be-beszüremkedik, s leginkább a tanítónő képviseli. Tóth Flóra ugyanis az egyetlen a színpadon, aki érzékeli Molnár Piroska jelenlétét, mi több, tanácsot is kér tőle, akárha saját jegyzeteibe pillantana, illetve emlékezetes még az a kiszólása, amikor az iskolaszék számonkérését nemcsak az állammal, az egyházzal és a társadalommal, de a közegészségüggyel szemben is elutasítja – ez utóbbiról ugyanis Bródy nem tesz, nem is tehet említést. A szöveg tehát – akárcsak Bródy véglegesnek szánt kézirata anno – a próbák során folyamatosan változott, a dramaturg, Kárpáti Péter ötletei pedig nagyszerűen illeszkednek a drámába, legyen szó az osztják1 (a finnugor nyelvcsaládba tartozó hanti nép külső elnevezése) és az osztják2 (a kártyajátékra értett ige) közötti homonímia kiaknázásáról, vagy épp a Tanító ábrándos romantikusságát („énekesmadarakat ettünk volna”) kifigurázó Ifj. Nagy csendes megjegyzéséről.

Szilágyi Csenge, Blaskó Péter
Szilágyi Csenge, Blaskó Péter
Nem csoda, ha ezek után az előadásnak semmit sem kell tennie ahhoz, hogy a Flóra mellett szóló döntő érv („ezt nem tolja senki”) közvetett és követlen módon egyaránt nyilvánvalóvá tegye, hogy a mindenkori pártfogót miféle érdek fűzné a protekcióhoz. Ráadásul a darab egyik arcátlanul álszent mondatáról van szó, hiszen a falu elöljárói az iskolaszék tekintélyes tagjaiként szívesen ejtenék a Flóra ellen felhozott, koholt vádakat, feltéve, hogy a fiatal tanítónő beadja a derekát. 

A második felvonás ennek ellenére egészen oldott hangvételű, köszönhetően az iskolai tárgyalás látványosan felvezetett, bravúros karikatúrájának. Flóra a színpad közepén áll. Az egyik pillanatban az előtte kuporgó gyerekeket tanítja írni-olvasni, a másikban a fölé tornyosuló tanári asztal mögül érkező ostoba kérdésekre próbál válaszolni, amíg azonban előbbiek következetesek, hisz rendre Esványnak ejtik az Istvánként írt nevet, addig az utóbbiak mindegyike, a pökhendi Szolgabírótól (Mátyássy Bence) és a dilettáns Járásorvostól (Makranczi Zalán) kezdve a perverz, hatalomittas Káplánon (Znamenák István) át egészen a kéjsóvár Patikusig (Újvári Zoltán) és a meghunyászkodó Bérlőig (Marton Róbert) bort iszik, de vizet prédikál. 

A második felvonás bár csókkal fejeződik be, a táblán díszelgő szimbólumok, vagyis az Ibolya, a Skarlát, a Tanya, a Villám, az Ásó és a Nem kezdőbetűinek összeolvasása még akkor is vészjósló jel, ha Ifj. Nagy István helyett a szülein fog múlni, hogy a házasság meghiúsul. A harmadik felvonásban Molnár Piroska immáron Nagyasszonyként jelenik meg, s kevés eszközzel, rutinból formál méltóságteljes, kemény parasztasszonyt, aki mellett Bodrogi Gyula a rafinált, kapzsi Öreg Nagy István szerepében annyira hajlik, hogy még éppen ne törjön. A keserű végkifejlet tartóztathatatlanul közeledik, de Novák Eszter rendezése a fényképként rögzülő utolsó életképig egyre csak lassul, így az előadás a képzeletbeli vaku villanása előtti hosszú másodpercekben kerül ténylegesen a helyére, s utólagosan már élesebbek a kontúrok is. Többek között ezért, a megsárgult fénykép miatt törtfehér és fekete színűek a jelmezek, ezért, mozdulatlanságuk miatt úsznak a levegőben a szalmabálákat idéző méretes vályogtéglák, és ezért szorulnak háttérbe Flóra kapcsolatai.

Szilágyi Csenge, Nagy Zsolt. Fotók: Horváth Judit
Szilágyi Csenge, Nagy Zsolt. Fotó: Horváth Judit
Szó nem lehet ilyen fokú tudatosságról, egyszerűen az előadás ötletei a magánéletről akarva-akaratlanul is a közügyekre terelik a figyelmet. S noha a témaválasztás annak idején nagyban hozzájárulhatott A tanítónő sikeréhez, klasszikussá Bródy metszően pontos dialógusai tették. Ehhez képest Flórának a szűkebb környezetével, a hajbókoló Kántorral (Szarvas József), a tenyeres-talpas Katóval (Mészáros Piroska), de még a mimózalelkű Tanítóval (Hevér Gábor) is kidolgozatlan a viszonya. A fontos jelenetek egyike lehetett volna Flóra érkezése és a kartárs bemutatkozásának többszöri kudarca, ehelyett a zenészek válnak az előadás emlékezetes szereplőivé, amikor Lázár Zsigmond jelenetváltást kísérő zenéjéből már a színpadon bontakozik ki a Flórának adott szerenád témája. Ettől függetlenül az előadás legfontosabb pillanata Ifj. Nagy érkezése lehetne, első találkozása Flórával azonban a várakozásokhoz képest szintén csalódást keltő: István ebben a sárfészekben mindenütt otthon van, ezért érkezik a színpadi lifttel, csakhogy háttal a nézőknek, erőtlenül. Nagy Zsolt alakítása leginkább akkor jó, amikor szenvedélyes, amikor kieresztheti a dühét, máskülönben hiányzik belőle a „jól rajzolt férfin”, az aranyifjún túlmutató vonzerő.

Szilágyi Csenge meggyőzőbb a címszerepben. Sokrétű alakításában Flóra határozottsága elfojtaná, pimasz intellektusa viszont kiteljesítené gyermekien rajongó, önfeledt énjét, s noha fegyelmezett tartása kiemeli – a jó érzékkel választott ruhadarabok pedig még inkább hangsúlyozzák – nőiességét, tapasztalatlansága miatt egyrészt sebezhető, másrészt könnyű préda Ifj. Nagy számára. Nem is igazán működik kettejük között a kémia, ami már csak azért is sajnálatos, mert ennek hiányában – zsánerképek ide, önreflexió oda – a Nemzeti Színház-beli előadás némiképp tét nélküli: az emberek kimeríthetetlen ostobaságával önmagában még A tanítónő sem tud mit kezdeni.
 
Szerző:  Bródy Sándor,  Cím:  A tanítónő,  Rendező:  Novák Eszter,  Zenész:  Pagonyi András, Szakál Tamás,  Zene:  Lázár Zsigmond,  Díszlettervező:  Khell Zsolt,  Jelmeztervező:  Zeke Edit,  Dramaturg:  Kárpáti Péter,  Munkatárs:  Keszthelyi Kinga,  Szereplők:  Szilágyi Csenge,  Bodrogi Gyula,  Nagy Zsolt,  Molnár Piroska,  Hevér Gábor,  Szarvas József,  Mészáros Piroska,  Blaskó Péter,  Znamenák István,  Mátyássy Bence,  Makranczi Zalán,  Marton Róbert,  Újvári Zoltán,  László Attila,  Radnay Csilla,  Wunderlich József,  Fritz Attila