Pálfi György: Final Cut – Hölgyeim és uraim / 43. Magyar Filmszemle
2012.02.07.

Vájtszeműeknek címzett kísérleti filmet ígér, ám valójában a nagyközönség számára is felettébb szórakoztató darab Pálfi György legújabb munkája. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

„Az ember azt teszi, amit lehet, nem azt, amit akar. Viszont megpróbálja megcsinálni azt, amit akar, aszerint, amije van.” Jean-Luc Godard kábé harminc éve mondta ezt az alkotói módszeréről a Bevezetés egy igazi filmtörténetbe című könyvében, s ez a banalitásában is beszédes megfontolás manapság felettébb időszerűnek tűnhet föl a hazai filmrendezők előtt. Merthogy itthon ritka kegy, ha valaki régtől dédelgetett, nagyszabású vízióját vezényelheti – fapados B-terveknek van ma divatja inkább, a zsebpénzből összetákolt gerilla-daraboknak. 

Pálfi Györgytől például a Taxidermia után joggal volna várható egy nagy léptékű film – ám az ínséges helyzetre való tekintettel inkább kísérletező kedvvel és morzsányi büdzséből forgat (Nem vagyok a barátod), legújabb filmjében pedig már magát a forgatást is kispórolta a költségvetésből. A Final Cut – Hölgyeim és uraim ugyanis, amint azt már mindenki tudja róla a híre alapján, 450 korábbi filmből lett három évnyi izzadságos munkával egybedolgozva – miközben a válogatás gyakorlatilag átfogja a mozgókép történetének mindahány korszakát. 

Afféle „talált”  anyagokból építkező, személyes filmtörténeti kollázsról van szó tehát - amely szabásában és jellegében leginkább éppen Godard szédítő munkájához, a szintén filmjelenetekből egybefércelt, nyolc tételes Histoire(s) du cinéma-hoz hasonlítható.

De Pálfi célja más: szórakoztatni akar inkább, nem annyira a filmről elmélkedni. Miközben az innen-onnal csent snittekből komplett jeleneteket építő Final Cut elsősorban kísérleti előképeket idéz: arról, hogy egyik képen Jack Nicholson nézi a szerelmét, a másikon meg Chaplin, éppúgy eszünkbe juthat a hollywoodi melodrámák hősnőit egymásra vágó Matthias Müller technikája, mint a különböző filmekben telefonáló szereplőket egymással beszéltető Christian Marclay, de voltaképp ezen eljárás eredete egészen Bruce Conner ötvenes évekbeli munkásságáig visszavezethető. Míg azonban a kísérleti filmesek jobbára a médium természetét igyekeztek bevilágítani az efféle módszerrel, és a filmes térről vagy a megidézett műfajokról bölcselkedtek, vagy mondjuk abszurddá igyekeztek fokozni egy filmes konvenciót, addig Pálfi az elidegenítő effektusok helyett éppen a hagyományos filmes történetmesélés sodró erejét akarja demonstrálni – s alighanem ebben áll filmjének a különössége is. 

A Final Cut egy archetipikussá csupaszított sztorit mesél a Férfiról és a Nőről, akik előbb összejönnek, aztán elveszítik egymást, végül újfent egymásra találnak – közhelyekben, melodramatikus fordulatokban és drámai csúcspontokban dús, ezerszer látott történetet láthatunk tehát, ami ugyanakkor elragadó intenzitással bomlik ki a szemünk előtt. Mert hiszen az utcán összeütköző pár villámcsapásszerű egymásra eszmélése, a kivirágzó románc idilli fogócskái vagy a félreértéseken felhorgadó féltékenység okozta kiábrándulás mind-mind látványgazdag (ami sokban a különböző terek közti állandó közlekedésből adódik) és lendületes (ami pedig főként a dialógok kerüléséből és a pergő tempójú vágásból fakad) montázsokban kerülnek színre, s ezek hatásfokát hírneves – olykor talán túlságosan is magától értetődő – filmzenei betétek fokozzák. Miközben hetyke könnyedséggel változik a cselekményvilág, western-kulisszák közül hirtelen a lovagi korba ugrunk, parókás kardvívók gesztusaira puffadt képű maffiózók öklözése felel, s azon sincs mit csodálkozni, hogy a film orompontján keseredett hősünk egy hajmeresztő irányváltással háborúzni kezd, hol Vietnámban, hol valahol a Közel-Keleten. 

Hogy pedig a karakterábrázolást gyakorlatilag teljesen nélkülöző elbeszélés csak elvétve fárad el, az a történetvezetés erényein túl (a forgatókönyvírásban újfent Ruttkay Zsófia segítette a rendezőt) főként annak köszönhető, hogy a különböző filmsnitteket ütköztető vágástechnika jobbára végig garantálja a humorforrást és az emelt hangulatot. Hiszen az már önmagában vicces, ha a Nőtől delejezett, jámbor férfiszínészek közelképeit Klaus Kinski révült ábrázata váltja, hát még, ha tudjuk, hogy a Fitzcarraldo-ban mit is bámult ezzel az eszelős tekintettel. 

A Final Cut valóságos örömgörccsel kecsegtet a műveltségükre büszke, érzelmes cinefilek számára, hiszen nem csupán egy szívmelengető romantikus filmként működik, de afféle filmtörténeti vetélkedőként is, amelynek során a jelenetek azonosításában megfeszülő közönség akár harsogó kacajokkal is bizonyságát adhatja szakértelmének. Ám a jelenetek felismerésének bizsergető kalandja idővel átadja a helyét a történet élvezetének. A Final Cut egyszerre konzervatív és kísérleti film – furcsa hibrid, amely a „found footage” avantgárd formáján keresztül vezet elő egy szórakoztató, klasszikus mesét, s ezáltal látványosan szemlélteti az analitikus vágás, a montázs és az évezredes elbeszélői klisék elevenségét és működésmódját. Bízvást hasznosítható tehát oktatófilmként  –  amelynek a szerzői jogok legjártáig (nyolcvan évig?) vélhetően tekintenünk kell  –, de nem csak formanyelve révén, hanem legalább annyira a szemlélete miatt: hiszen vesződséges produkciós története és roppant lelkesedésről tanúskodó képsorai egyaránt a film iránti elhivatottságról és magas hőfokon izzó szenvedélyről tanúskodnak.
 
Cím:  Final Cut - Hölgyeim és uraim,  Rendező:  Pálfi György,  Vágó:  Czakó Judit, Szalai Károly, Richter Nóra, Lemhényi Réka,  Dramaturg:  Ruttkay Zsófia,  Gyártásvezető:  Téni Gábor,  Hangmérnök:  Zányi Tamás, Balázs Gábor,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott