Pedig látszólag eszményi volt a csillagok állása Cserhalmi Sára első nagyjátékfilmje körül: egy fiatal, ráadásul nyilatkozatai alapján felkészült és rokonszenves filmes lehetőséget kapott arra, hogy komoly szereposztással, százperces időkeretben mondjon véleményt egy olyan témáról, amelyet Magyarországon bő két évtizede nem sikerült megnyugtatóan meg- és kibeszélni.
 Adorjáni Bálint és Derzsi János |
Az eredetileg huszonöt perces kisfilmnek induló vállalkozás már csak azért is érdemelt figyelmet, mert nem annyira a besúgók rendszerének működési mechanizmusára összpontosított (ahogy tette részben például a fent hivatkozott nagyszerű mozi, vagy mondjuk, Papp Gábor Zsigmond kádárista oktatófilmeket összeszerkesztő műve, Az ügynök élete), hanem a történet folytatása érdekelte. Vagyis az, hogy mi van a besúgás intézményét össznépi sporttá előléptető szocializmus összeomlása után, hogy mi történik besúgóval és besúgottal a szégyenteljes aktusok elkövetése után néhány évtizeddel. Ez így önmagában túl szimpla lenne, máris pikánsabb a dolog, ha – mint esetünkben – két igazi jó barátról van szó.
Értelmiségi a közeg, ami egyfajta garanciát jelenthetne arra nézvést, hogy itt és most nem csak ordas közhelyeket fogunk hallani bűnösökről és ártatlanokról, a rendszer kiszolgálóiról és áldozatairól, hanem ennél messzebb merészkedünk, vagyis mélyebb, reflektáltabb igazságok lehetősége felé haladunk. Vagy ha azt nem is, akkor üsse kő, legalább sikerül jót s jól kérdezni. Jelentem: egyikkel sem boldogulnak az alkotók, hiszen a szereplők magas kulturáltsági foka mindössze egyetlen mozzanatban lesz tetten érhető, ti. abban, hogy normális, hétköznapi emberek biztosan nem használnak ennyi patetikus, modoros, stílusregiszterek között bizonytalanul ide-oda szánkázó mondatot. (Megsúgom: a kipécézett réteg képviselői, vagyis egyetemi tanárok és jeles írók sem beszélnek így, szóval már itt bakot lőtt a forgatókönyvíró Cserhalmi Sára és Paizs Miklós.)
 Derzsi János |
Bármilyen biztató is a szereplőlista, ott is érnek kellemetlen meglepetések. A besúgott Czettl Andort játszó Cserhalmi Györgytől tán kevésbé, bár kijelölt színészi feladatai a film első és második felében alapvetően és nagyjából ugyanarra kárhoztatják. Miután a levéltárban tett, leheletfinoman kafkai hangulatú látogatása során rádöbben, hogy egykori legjobb barátja jelentett róla, a film első felében döbbent megrendültséggel kell téblábolnia és nem találnia a helyét a hirtelen feje tetejére állt világban. Az legalább vicces, amikor megfigyeltből megfigyelővé lép elő: abszurdba hajló jelenetek sorában látjuk, amint háztáji módszerekkel kezd el kémkedni a valamikori jóbarát, Pásztor János után (ebben azért van egy csöppnyi előítélet: ’így kémked/né/tek ti, bölcsészek’). Majd a film második felében, miután az amúgy is halálra ítélt, mert rákos volt besúgó öngyilkos lesz, Cserhalminak ugyanazzal a zavart, értetlen arckifejezéssel kell gazdálkodnia.
Jóval problematikusabb a magyar filmjátszás másik emblematikus alakjának, Derzsi Jánosnak a felléptetése a kitűnő, nagy magyar író szerepében. Mert hát nemigen tudjuk elképzelni Derzsit (illetve az általa játszott figurát), amint a hetvenes-nyolcvanas években egyrészt sokat és fontosat publikál, másrészt a fennmaradó időben irodalmi szalonokat, értelmiségi összejöveteleket szervez, közben meg körmöli a jelentéseit boldog-boldogtalanról. Amiket amúgy csak azért írt, mert úgyis az íráshoz ért a legjobban – hangzik el később egy, a magyar köztelevízió legrosszabb korszakait is kínosan alulmúló kivitelezésben megmutatott, a lebukott íróval készült tévéinterjúban. Derzsi a magyar film sokat látott, sokat használt arca, akire, tudjuk jól, egész mozit, sőt akár életművet lehet építeni (lásd Tarr Béla), ezért aztán nem meglepő, hogy a nagyon magasról valamikor, valamiért nagyon mélyre zuhant, elszegényedett, lezüllött, alkoholista irodalmárból inkább az utóbbit hozza, azt is mintegy ösztönösen, ahogy azt már sokszor láttuk tőle.
 Cserhalmi György (A képek forrása: magyar.film.hu) |
Ez volna az alaptörténet, amit az alkotók nem éreztek kellőképpen izmosnak (lehetne az, hiszen ha ügyesebbek, a két színészre sűrű „kamaradarabot” építenek), így aztán egy sor furcsa alakot írtak még a vászonra, hátha azoknak az erőltetetten idekapcsolt motivációi és céljai lendítenek a történeten. Nem így történt: a legkülönösebb az egykori tartótiszt szerepében Csuja Imre, aki ironikus, csipetnyi homoerotikával fűszerezett közeledési kísérletében környékezi meg a magába roskadt besúgottat. Akinek azért akadnak még barátai, közülük a Benedek Miklós játszotta, kontúrjaiban is alig megrajzolt alakot nézzük értetlenkedve: amolyan rezonőrnek, (majdnem) elfogulatlan tanácsadónak tűnik először, később aztán róla meg is feledkeznek az írók. Györgyi Annának egy egész sor szereplőt kell eljátszania egy személyben: a besúgóval és a besúgottal egyaránt – nem kívánt rész törlendő – volt/van/lesz viszonya, amúgy meg éppen a levéltárban dolgozik, és éppen ő adja át a megfelelő aktát Czettlnek – furcsa, különös véletlen, nem igaz?
Az alkotóknak a vetítés előtti bejelentése szerint a mozikba várhatóan március végén kerülő filmen még végeznek utómunkálatokat, így aztán boldogan mondanám, hogy a fenti, nem éppen rajongó írás csupán ideiglenes, a 43. Magyar Filmszemle időtartamán belül érvényes kritika. Azonban a nagy ívű vállalkozás megannyi, fentebb citált érthetetlen és értelmetlen részlete, továbbá az összességében bízvást elborzasztónak mondható összhatás alapos gyanúra ad okot, miszerint ez már veszett fejsze nyele.