Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HAJFETISISZTÁK

Deák Krisztina: Aglaja / 43. Magyar Filmszemle
2012. febr. 6.
Cirkuszromantika és emberi gyarlóság keverékéből gyúrta össze Deák Krisztina legújabb, immár harmadik adaptációját. A felnőtté válásról szóló, nagyon nehezen megszületett mű hibái ellenére is az idei filmszemle talán legfilmszerűbb alkotása. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.
A vásári mutatványosok és az artisták romantikusan nomád életformája, az olcsó csillogással beragyogott esték és a rozzant lakókocsik közötti kikoptatott füvön eltöltött napok kontrasztja, a porondon mindig vidám és nagyszerű bohócok keserű hétköznapokban idétlennek ható ripacskodása hálás filmes téma. A rendezőnek ilyenkor két út között adódik választási lehetősége. Vagy a történet emberi oldalát állítja mondandója középpontjába, és a közönség pillanatnyi hangulata által dobált szenvedő-esendő ember kínlódásait mutatja meg a flitterek és sminkek mögött, vagy elvarázsolva a mesevilágtól, a magasban szálló akrobaták könnyedségétől és az oroszlánszelídítők bátorságától, a fantasztikum felé veszi az irányt. Deák Krisztina a két megoldás között vacillál, de filmje csak akkor működik igazán, amikor éppen a mesei vonal kerül fölénybe. 
 
 
Balról Börcsök Enikő és Molnár Piroska
Balról Börcsök Enikő és Molnár Piroska
A román állami nagycirkuszban vagyunk, valamikor a nyolcvanas években, ahol főszereplőink, az akrobata anyuka (Ónodi Eszter), a bohóc apuka (Bogdán Zsolt) és két lányuk a kapzsi, kíméletlen és kéjsóvár cirkuszigazgató (Kamarás Iván) valamint a diktatúra önkényeskedései elől Nyugatra szöknek. A kereskedelmi alapokon nyugvó szórakoztatóiparban azonban a tisztességes akrobatika nem elegendő, extrém számra van szükség a szerződéshez. Az anya a teljes családi kassza beáldozásával veszi meg az acélhajú nő műsorát, amely során különleges praktikákkal megerősített hajánál fogva emelkedik a cirkuszi sátor magasába. A történetet a legkisebb lány szemszögéből ismerjük meg (bár olyan jeleneteket is láthatunk időnként, amelyeknél ő biztosan nem volt jelen), aki a sztori legutolsó pillanatából, napjainkból tekint vissza az elmúltakra. 
A filmidő első felét kitevő, gyerekkort ábrázoló részek sikerültek a legjobban: a feszültség tapintható, a veszélyes cirkuszi mutatványok lélegzetelállító pillanataiban egyforma eséllyel van jelen a tragédia és a megdicsőülés lehetősége. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a gyerek Aglaját alakító Jávor Babett rendkívül meggyőzően tudja nagyon egyszerű eszközökkel, pusztán a pillantásával, az arckifejezésével megjeleníteni az ellentmondást: a kislányt bár állandóan az extrovertált, harsány világ veszi körül, ő maga mindig szürke kisegér marad benne. 
Bogdán Zsolt és Ónodi Eszter
Bogdán Zsolt és Ónodi Eszter
Ehhez kapcsolódik Máthé Tibor gyönyörű fotográfiája, aki a gyermeki szemmel látott csillogás meseszerűségét képes megragadni olyan apró vizuális trükkökkel, mint a csodás hajerősítő-por természetellenes ragyogása, ami az egész sztorinak megadja a szigorúan valóságközeli értelmezéstől való eltávolodás lehetőségét. Mateusz Adamcyk és Kovács György hangmérnökök lenyűgöző munkája ugyancsak ebbe az irányba viszi el a filmet: a különböző hanghatások reálistól eltérő kezelése, egyesek felerősítése, mások elhalkítása révén olyan elképesztő auditív környezetet teremtettek, amely döntő mértékben járul hozzá a film hangulatához – a függő test által megfeszített haj csikorgása-nyöszörgése például vérfagyasztó. Egy ilyen keretben a történet apró döccenései, a színészi alakítások kisebb hiteltelenségei sem zavaróak. 
A filmnek erről a részéről Hajdu Szabolcs Bibliothèque Pascal-ja jut eszünkbe, hiszen ott is a mesélő képzelete szaggatja időnként meg a valóság szövetét, és engedi a lyukakon beszivárogni a fantasztikumot. Azonban míg a Hajdu-filmben a meseszerű elemek a történet előrehaladtával egyre nagyobb fölénybe kerülnek, itt éppen fordítva járunk. Ez egyébként narratív szempontból indokolható is, hiszen ahogy a kislány felnő, majd kamasszá érik, úgy válnak az emlékek is egyre realisztikusabbá, úgy kopik meg a korábbi csodavilág fénye. A keserű valóság hiteles ábrázolásához azonban mintha kevés lenne a színészi teljesítmény: a figurák csetlés-botlásán nem süt át esendőségük; bár már látszik, hogy a csillogás csupán máz, de mögötte nem dereng semmi más. 
A balul sikerült konstancai reklámfilm-forgatás után végképp elsekélyesedik a történet, amihez nagyban hozzájárul, hogy a kamaszodó Aglaját játszó Móga Piroska karaktere már jóval kevésbé sokszínű és talányos, mint elődjéé. Ő már nem tudja megjeleníteni a cirkusz iránti rajongás és az attól való távolság kettősségét, csupán nem túl meggyőzően halad a szülők világának terhétől való megszabadulás rögös útján. Ráadásul a történet itt elveszti bájos lendületét, hosszúnak és tét nélkülinek érezzük a mesterkélt vívódásokat, és sablonosnak a rendkívül kiszámítható fordulatokat (lásd a visszatérő egykori cirkuszigazgató liliomtiprását). Ez a rész teremthetne alkalmat arra, hogy a pózoktól kénytelen-kelletlen megszabaduló artisták emberi mélysége amúgy fellinisen megmutatkozzon, erre azonban csak didaktikusan, jelzésszerűen kerül sor (lásd a seggreesésben jeleskedő bohóc fellépés utáni derékmasszírozását). Nem lehet megkerülni Ónodi Eszter alakítását, aki a szerep kedvéért láthatóan komoly akrobata képességekre tett szert, és aki a legtöbb jelenetben képes hitelesen felrajzolni a reflektorfény kedvéért lányát önzően elhanyagoló anyát. Azonban a forgatókönyv és a dialógusok sematikussága, valamint a rendezői klisék (például a fájóan leegyszerűsítő jelent, amikor a fotósok előtt pózolva félretolja Aglaját) nem teszik lehetővé számára az árnyalt karakterábrázolást.
Jobbról Ónodi Eszter. A képek forrása: magyar.film.hu
Ónodi Eszter (A képek forrása: magyar.film.hu)
Az Aglaja egyszerre túl hosszú és túl rövid. A történet ahhoz kevés, hogy egy kétórás filmet eltartson (legalább 20 perccel rövidebbnek kellett volna lennie), a rendező viszont éppen arra nem szán elég időt, ami ennek a műfajnak az érzelmi töltetet adja: keveset látjuk a figurák esetlenségét, arcukról a drámai pillanatokban túl hamar elkapják a kamerát (például a kisebbik lányt intézetben hagyó apa jeleneténél), pedig ott jelenhetne meg belső értékrendjük és a külső világ közötti ellentéttel való szembesülés fájdalma. A legnagyobb gond abban rejlik, hogy a film – a narrátor figurájának változása/törése miatt – nem egységes, nincs egyetlen, az egész történeten egységesen végighúzódó racionális vagy érzelmi szál, amelyre minden felfűződne, és amelyhez minden viszonyulna. 
Ebben az adaptációban Deák Krisztinának nem sikerült az, ami némiképp a Jadviga párnájának filmre vitelekor összejött, ahol a (testi) vágy, a szenvedély köré szerveződik minden egyéb, az ellentmondásos alakoktól a történelmi viharok által szabdalt környezetükig. Korrektül megcsinált film ez, amelynek egyes pillanatait teljesen el lehet hinni, a lécet azonban sajnos ezúttal sem sikerült megugorni. Az időnként megbicsakló sztori túl hosszúra sikeredett felmondásán kívül az érző odafigyelés hiánya miatt nem tud megcsillanni egy igazán felkavaró, az emberi érzelmeket nem csak leíró, hanem megélő és megértő második dimenzió. Az acélhaj egyszerű cirkuszi kellék marad, nem lesz belőle mitikus fétis.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek