Magyarország 2011 / 43. Magyar Filmszemle
2012.02.05.

A fapados 43. Magyar Filmszemle megnyitója – 11 rendező rövidfilmje 2011 Magyarországáról – jelentős, fölemelő esemény volt. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.

A felkérés és a produkció Tarr Béláé, aki művészi tevékenységének – remélhetőleg csak ideiglenes – lezárása után a magyar művészfilm megmentését tűzte ki feladatának. Ez megér pár szót. A magyar művészfilm megmentésre szorul, mert forrásait elvonták, és az állami filmgyártás szerkezetét úgy alakították át, hogy sem ez az – egyébként önmagában is bizonytalan lábakon álló – átalakítás, sem az azt levezető kormánybiztos személye semmi jóval nem biztatja a magaskultúrát.

Kocsis Ágnes filmje
Kocsis Ágnes filmje

Tömegszórakoztató filmekben aligha vehetjük fel a versenyt e nagyipar vezérképviselőivel, van viszont történetesen egy hungarikumunk, az, hogy a művészfilm ma élő legnagyobbjai közül kettő – Jancsó és Tarr – magyar és Magyarországon él, s mellettük, különböző nemzedékekben legalább negyedszáz jelentős filmművész. Ha van a nemzeti kultúrának ügye, akkor ez az, s ezért természetes, hogy a nemzeti ügyek kormánya nem törődik vele.

Az önszerveződésnek az a példája, amellyel a magyar filmesek mecenatúra nélkül filmszemlét gründolnak, s összefognak egy közösen jegyzett, de különböző műfajú és tárgyú munkákat egyesítő „no-budget” vállalkozásba, ezért fölemelő esemény, akkor is, ha valaminek a kezdete, de akkor is, ha csak palackposta.

Sikert aratott Hermán Árpád kitűnő filmszemle-logófilmje: a frakkos angyal a perforált filmszalag-szárnyakkal, aki egy nagy zuhanás után érkezik meg (fúródik bele?) a talajba. Az alak Nosferatura emlékeztet, erre a transzilvániai és egyben filmtörténeti reliktumra. Báron György barátom tudósít arról, hogy Bagossy Levente 2001-es betiltott filmszemle-plakátja van itt reciklálva.

Mindenki másképp fogta fel a Magyarország 2011 címet. A legszorosabban Kocsis Ágnes és Török Ferenc, akik egy-egy 2011-ben történt eseményre építették munkájukat. Kocsis arra, hogy ebben az évben került sor a hajléktalanság bűncselekményként való törvényi szabályozására, Török pedig arra (utalva ezzel saját filmjére, a Moszkva térre is), hogy Széll Kálmán tér lett a Moszkva tér új neve. Kocsisé egyszerű, nagyhatású történet: egy hajléktalan asszonyhoz szegődik egy kutya, a menhelyre nem viheti be, ezért a szabadban éjszakázik, a rendőrök visszaesőként letartóztatják, a kutyát pedig sintérkézre adják. Egy darab mindennapi embertelenség. Török semmi mást nem tesz, mint filmezi a „Kalefot”, a mindennapi nyomor és kilátástalanság a városcentrumhoz közel merészkedő terepét, s ugyanakkor részleteket hallunk a miniszterelnök valamelyik „hajrámagyarok”-os beszédéből, a retorikai eszköztár harcias eleméből éppúgy, mint a kormányon levőket – saját magukat – alázatra intőből. A beszéd és a kép sehol semmilyen kapaszkodót nem talál egymásban. Közvetítőként a megafon ismerteti az átnevezés tényét, amelyet ezentúl a hivatalos kommunikációban használnunk kell, valamint a súlyos következményeket, ha elmulasztjuk dokumentumainkban átíratni. Ahogy a rendszabály Kocsis Ágnes történetében tragikus, Török Ferenc képsorában komikus.

Fliegauf Bence filmje
Fliegauf Benedek filmje

Szabó Simon erős effektusokkal (a film egy leszopással kezdődik és egy kilincsre kent turhával fejeződik be) szól a munkanélküliségről. Fliegauf Benedek is a nyomor képével kezdi, a Tejútban már tökélyre vitt mozdulatlan kamerával, hogy aztán átváltson egy harmonikus nyári strand-képre, s eljusson – itt már mozgatott filmfelvevővel – egy (talán) árvaház (vagy kollégium) világába, ahol hátrányos helyzetű gyerekek arcán időzik a gép.

Jancsó Miklós és Pálfi György filmje egy-egy hatásos és keserű tréfa. Jancsó az Illatos úti nyomortelepen építteti fel híres hosszú fahrt-sínjeinek egyikét, rendezik és fölveszik egy táncosnő táncát, de itt – mint a rendező maga mondja a film végén – nem forgatni, hanem ordítani kell. Pálfi magának a magyar filmkészítésnek a nyomoráról beszél, amikor a cím és high budget-filmekből ismerős – mulatságos nevekkel is megspékelt – végtelenül hosszú vége főcím között megspórolja a filmet.

Forgács Péter szöveget és képet hoz össze. A képen egy szemetestartályból ráncigál ki egy kecske-tetemet, s az ember és az állati kadáver viszonya illusztrálja két ember – jórészt kétségbeesett és jórészt politikai természetű – párbeszédét, amely a nevezetes Heidegger-mondatban kulminál, hogy ugyanis „csak egy isten segíthet rajtunk”. Akinek eszébe ötlik Forgács nagyszerű egykori video-installációja, amelyben egy kitömött disznó nézi a televízióban mutatott disznóvágást, talán nem téved. Mint ahogy több munka is rámutat a videoművészet révén keletkezett viszonylag új keletű összefüggésre a (főképp rövid-) film és a képzőművészet között. Fliegauf művét is föl lehet fogni video-műnek, Jeles Andrásé pedig kifejezetten emlékeztet Bruce Nauman híres – és nagyszerű – video-installációira.

Jó érzékkel került a Magyarország 2011 rövidfilm-„antológiájának” élére Jeles műve, s a végére Jancsóé. S ezt nemcsak a két mester jelentősége és tekintélye indokolja, hanem így jutunk el a legelvontabbtól – amelynek talán csak annyi a köze a 2011-es Magyarországhoz, hogy 2011-ben Magyarországon készítették – a vállalkozás lehetetlenségéig, mert nincs rá ige.

Salamon András filmje. A képek forrása: 43. Magyar Filmszemle
Salamon András filmje (A képek forrása: 43. Magyar Filmszemle)

Jeles gyönyörű művében különféle emberek mondják az európai racionalizmus talán legfontosabb igéjét: gondolkodom, tehát vagyok. Legtöbbször magyarul mondják, de mindenféle más nyelveken is. Gondolkodva mondják, gondolattalanul mondják, szenvtelenül, lelkesülten, kétségbeesetten, viccesen, művelten, műveletlenül (gondolkodok), a „fellépés” izgalmában, bemagolva (és belesülve) – százféleképpen. De azért Jeles is – mintegy utalva 2011 Magyarországára – csak egy hajléktalanféle útszéli filozófusnak engedi meg, hogy kifejtse, mit is gondol erről a mondásról. (Semmit.)

Érdekes összefüggés adódik Jeles András és Salamon András munkája között. Ugyanis Salamon filmje is arra van felépítve, hogy emberfejek mondanak valamit. Nagyon meglepő és nagyon különös esztétikai tanulság, hogy mivel itt egy szép magyar népdal sorait mondják, amelyben dráma van, s amelyhez érzelmileg viszonyulnak, s amely a háttérben dalként hangzik is, ezért ez nem áll közel a video-művekhez. Ebben a szép etűdben visszakanyarodunk ahhoz, amit 2011 Magyarországáról e filmek legtöbbikéből kibetűztem: a kormányzati részvétlenség közepette növekvő nemzeti nyomorhoz. Ó, a fogatlan emberek Magyarországa…

Vö. Lavicska Zsuzsanna: Nem ordítanak, forgatnak 
Kovács Bálint: Moszkva téren innen és túl 
Gyenge Zsolt: És mégis forog... ha forgattok 

Cím:  Magyarország 2011,  Rendezők:  Jeles András, Kocsis Ágnes, Török Ferenc, Szabó Simon, Mészáros Márta, Forgács Péter, Siroki László, Pálfi György, Fliegauf Benedek, Salamon András, Jancsó Miklós,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott