Két igazság van, apuka, mondja félénken a mindig megfélemlített és megalázott, ellenszegülni alig merő, eladósorban maradt darabbeli tanítónő, Tatjána, apjának, a módos polgárnak. Hazudsz, egy igazság van, az enyém, veti oda dühösen és pikírten a bosszús atya. Ez az ő igazsága: mindaz, ami látható és birtokolható, minden, amit megszerzett, s ami ideig-óráig még meghatározhatja a kallódó fiatalok mozgásterét. Meg a szülői önkény, az apai diktatúra.
 Máté Gábor |
Mert persze az egykor talán karizmatikus családfő mindörökre jogot formál arra, hogy uralkodjék akarat és „teremtőerő” nélküli gyermekei és családja, „udvartartása” fölött, pusztán az idősebb, a tisztes egzisztenciát szerzett polgár jogán. Aki bár tudja, hogy már nem egészen érti a világ működését – minden összedőlni látszik a szűk mikrokörnyezetben s a tágabb nagyvilágban –, mégis fenn akarja tartani a látszatot, az öröknek hitt status quo-t, a megváltoztathatatlan hierarchia képét. S ebbe a rendbe hasít bele a nevelt fiú, Nyil érzéketlen, virulens agresszivitása, s a gyerekek különféle koreográfiák szerint zajló lázadása.
Gorkij korai, 1901-ben írott színműve és a Katona József Színház előadása ekként akár modelldrámaként is értelmezhető: egy hajdan robusztus és vélhetőleg a korszellemet is megtestesítő személyiség a körülmények lassú elmozdulása és eróziója közepette elveszíti befolyását, hatalmát, s miközben rigorózusan próbál ragaszkodni a begyakorolt formákhoz, maga is anakronisztikussá válik.
Zsámbéki Gábornak a drámabeli kapcsolatokat illúziótlanná csupaszított, ám az alakokat a maguk összetettségében bemutató rendezése élesen, kontúrosan és empatikusan hozza színre a mű tragikus és komikus színeit, s minuciózus pontossággal fogalmazza meg színészeivel egy életforma lassan beálló csődjét: az apa vergődő arroganciáját, a fiatalok ösztönös, majd egyre inkább öntudatra ébredő lázadását. Zsámbéki színpadán él, lüktet az egész környezet, minden részlet s minden szereplő kristálytisztán, a maga eleven sokszínűségben ragyog fel a játékban. Ugyanakkor mintegy belülről tárulkoznak föl a figurák motivációi, s akár Csehovnál, a történéseknek van egy alig érzékelhető „szöveg alatti” áramlása. (A sallangmentes, gördülékeny textust Radnai Annamária fordította.)
 Az előadás tere |
Ahhoz persze, hogy mindez a maga rétegzettségében mutatkozzon meg, kell a Katona kivételes társulata: a legkisebb szerepek megformálói is teljes életvilágokat fölvillantva mutatják be a család lassú agóniáját. Bagossy Levente mindehhez precízen átgondolt színpadteret tervezett: az átláthatatlannak tetsző, nyers fából ácsolt ház, amely hőseink életének keretét adja, részint megteremti a külső és belső tér összhangját, részint a maga mértanian szerkesztett elvarázsoltságával jócskán elemelkedik a realizmus talajáról. Az üres térből metsz ki egy darabot ez a zegzugos, várszerű építmény, az ebédlő nagyasztala a feljáró pallójaként folytatódik, s mikor a viharos érzelmi összecsapások közepette megroggyan a család kohéziója, a tákolmány eresztékei is meglazulnak, inogni kezdenek, deszkák lógnak-lengenek, ugyancsak a semmibe.
A világos gondolati ívű előadást kidolgozott szerepformálások teszik élvezetessé. Nemcsak az összjáték lendületes, hanem a katonás színészek érett jellemábrázolása is pompázatos. Szirtes Ági (Akulina Ivanovna) örökös rettegésből, megalázkodásból hatalmassá növesztett anyafigurája sírásba hajló dacos elhallgatásokba fojtja aggódó szeretetét, kitöréseiben az elnyomottság hisztériája vegyül a párialét fájdalmával. Máté Gábor lecsúszott, alkoholista templomi kóristája (Tyetyerev) mérhetetlen cinizmussal, kiégettséggel szemléli és kommentálja környezetét, mélyről fakadó szkepszissel, bölcs malíciával meg kaján élvezettel eregeti mérgezett nyilait. Elhanyagoltan, szétesetten, lomposan és slamposan ücsörög kihúzható fiókos ócska foteljébe terülve, kanalazza kis lábaskájából ételét; göcögve kucorog, akibe csak lehet, belemar, végtelen keserűségét, világundorát önironikus futamokba oltva. Részeges imbolygása-egyensúlyozása, nekirugaszkodásai és megtorpanásai az ingatag pallókon egyszerre mulatságosak és szívbe markolók. Elterül-elnyúlik a nagyasztal lábánál, s ahogy lassacskán evickélve föltápászkodni próbál, gőgösen löki el a segítő kezeket: komplett jellemtanulmány.
 Fullajtár Andrea. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Fullajtár Andrea (Tatjána) a sokszólamú játék megkeseredett, megszikkadt tanítónőjét játssza finom, takarékos gesztusokkal, pszichológiailag roppant árnyaltan. Összerebben, halkan magába zárul, beburkolózik és befelé zokog: ő az, akit rendre porig aláznak, akkor is, ha éppen empátiával közelítenek hozzá. Bezerédi Zoltán élénk színekkel játssza a szüntelenül morgolódó, harapós, örökösen puffogó, minden szóra felcsattanó, keménykedő pokróc családfőt. Besszemjonovja nem is apa, hanem szerepjátszó törzsfőnök, s miközben a világért nem akar beletörődni, hogy változik körülötte a világ, lassan elveszíti kontrollját a dolgok felett, kicsúszik kezéből a hatalom. Bán János kifordított, foszlott bekecsű Percsihinje (jelmez: Szakács Györgyi) színes, pompásan megformált figura: öntudatos, magának való, magányos öreg, az ég madarai táplálják, és rendben van a világgal. Ötvös András atletikus erejű és lendületű Nyil, a jövendő acélként megedzett embere. Nyersen és öntörvényűen akarja érvényesíteni akaratát; érvényesíti is, minden eszközzel. Kedvese, Polja (Pálmai Anna érzékeny megformálásában) egyre öntudatosabban jár-kel az emberek között, ahogy egymásra találnak. Kocsis Gergely (Pjotr) álmatag, akaratgyenge, örökös diákot, Rezes Judit (Jelena) élveteg, élesre fent nyelvű, rámenős, számító özvegyet, Kiss Eszter könnyedén társalgó, cserfes barátnőt, Kovács Lehel villogó szemüveges, hebrencs-indulatos mozgalmár diákfiút, Tóth Anita elhasznált, akkurátus szakácsnőt formál. Lengyel Ferenc pár percnyi jelenlétből épít hűvös eleganciájú rátarti orvost, Czakó Klára utcáról betévedt közönyös kofája a háziak szerencsétlenségének blazírt tanúja.
Mindnyájan vágyakoznak valamire, siránkoznak vég nélkül; Pjotr a macera nélküli életért, de Jelena magához láncolja, Tatjána a sosem volt szerelemért, de Nyil rá se hederít, Tyetyerev a föltámadás utolsó esélyéért, de Polja elérhetetlen marad számára, az anya a megértő figyelemért, de a fiatalok már más dimenziókban léteznek. Plasztikusan rajzolódik ki az érdekek, érzelmek, indulatok és akaratok szövevénye az előadásban; a szüntelenül zsongó, zsolozsmázó panaszáradatot időnként durva fizikai tettlegességgel szakítják félbe, a vehemens Nyil megüti, földre taszítja nevelőapját, az öngyilkosságba menekülő Tatjána padlón fetreng, a borissza kórista eldől, mint a zsák, s a padozaton araszol. Fölfele csak Jelenához, a víg özvegyhez kanyarog lépcső. A recsegve-ropogva összeroskadó építményt kívülről és belülről láttatja az előadás. A romokon, látjuk, tetterős és enervált fiatalok cseppet sem szép új világa épül.