Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KIRÁLYOK, „KERÉNYIK”, KISDEDEK

Hősök, királyok, szentek; Kortárs festők a magyar történelemről / Magyar Nemzeti Galéria
2012. febr. 2.
Egy nem túl invenciózus válogatás, továbbá egy gyermekrajzokkal kiegészített giccsparádé – nemzeti reprezentáció háromféleképpen. DÉKEI KRISZTA KRITIKÁJA.
E kiállítások nem nagyon illeszkednek a Magyar Nemzeti Galéria profiljába, hiszen kevés közük van a nemzet vizuális kultúrájához: megrendezésüket nem esztétikai szempontok, hanem egy politikai aktus, Magyarország Alaptörvényének deklarálása indokolta. A hatalmi reprezentáció mintegy annektálta, saját szolgálatába állította a művészeti szcéna egyik kitüntetett helyszínét: ez már abból is látszik, hogy a kiállításokat afféle félfeudális gesztussal maga a miniszterelnök nyitotta meg.   
Székely Bertalna: Egri nők
Székely Bertalan: Egri nők
Egy történelmi szempontból igaznak tekinthető képi reprezentációhoz leginkább még a Bellák Gábor által összeállított anyag áll. Az első emeleten látható Hősök, királyok, szentek. A magyar történelem képei és emlékei címen futó kiállításon furcsán elegyednek a magyar nemzet történetét „elbeszélő” képzőművészeti tárgyak (festmények és szobrok) és a történeti dokumentumok (könyvek és kéziratok), megfejelve a korona másával: e műfaji szempontból is kevert anyag befogadását ráadásul nagyban hátráltatja a kisebb egységek/termek megtalálásához fontos, viszont – a Magyar Nemzeti Galériára évek óta jellemző módon – alig jelzett útvonal. 
Pedig az egyik „rejtőzködő” teremben olyan, ritkán látható darabok is feltűnnek, mint Magyarország első, 1528-ban készült fametszetes térképe, az első magyar nyelvű Újszövetség-fordítás (1541) vagy a tordai országgyűlésen elfogadott, a vallásfelekezetek egyenjogúságát kimondó törvény szövege (1568). Megtalálható a Himnusz és a Szózat eredeti kézirata és kottája: e két nemzeti költemény néhány kiragadott sora („általad nyer szép hazát”, „ész, erő és oly szent akarat”) vezeti be a termeket, és szolgál afféle talányos sorvezetőként a látogató számára.    
E „felcímkézett” termekben a már-már unalomig ismert történeti festmények és portrék sorakoznak, ám nem szabad elfelejteni, hogy ezek a művek hitelesen képviselik a XIX. században kialakuló (valójában tudatosan, programszerűen létrehozott) nemzeti önképet. Annak a körülbelül hatvan évnek a hű lenyomatai, amikor a kialakuló politikai nemzet vizuális reprezentációja mögött ott állt az egész közösség akarata is: e művek nagy része közadakozásból került a nemzet gyűjteményébe. 
Az olyan műveket, mint a Hunyadi János siratása és a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben (Madarász Viktor) vagy az Egri nők és Dobozi és hitvese (Székely Bertalan), nem felülről oktrojálták a nemzetre, s hasonlóan, „alulról jövő” belső igény hozta létre a történelmet befolyásoló politikusoknak, a „haza nagyjainak” (Széchenyinek, Deáknak, Petőfinek) a köztereken felállított szobrait. Bár megrendelésre készült, mégis ennek a vonulatnak a kiteljesedése a kiállítás fő műve, Munkácsy Honfoglalása – amelynek koncepcióját maga (a képen is felbukkanó) Jókai határozta meg. Bár akkoriban a cél egyfajta kiegyezés, a nemzetiségekkel való megbékélés vizuális bemutatása volt, a monumentális festményt áhítattal szemlélők nyilvánvalóan a dicső múlt felmagasztosulását látják benne, amit elősegít, hogy a mű kiválóan van megfestve, és igen könnyen dekódolható.  
Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése
Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése
A felülről megteremtett, a hatalom legitimálását elősegítő, a szimbolikus tereket uraló reprezentációs elemek feltételeznek egyfajta koherens ideológiai rendszert – így volt ez a Horthy-, majd a Kádár-rendszerben is. A másik kiállítási egység, az „Orbán Viktor miniszterelnök második kormányzása idején” megalkotott „nagy műhöz” készült illusztrációk hűen megmutatják, hogy az állandó harcban álló, nézeteit (elveit?) naponta cserélő hatalomnak nincs világos kultúrpolitikai elképzelése – máskülönben miként jutott volna e megtisztelő feladat egy outsidernek? 
Kerényi Imréről nyugodtan leírható, hogy képzőművészeti ismeretei nemhogy zavarosak, hanem a nullával egyenlőek. Ez nem probléma, ha saját pénzén, otthonában vagy egy kereskedelmi galériában mutogatja eme nem-tudásának képpé lényegült lenyomatait. Ehelyett most személyes „ízlése” válik a nemzet egységét megtestesítendő etalonná. 
E lázálmot tovább árnyalja, hogy a tizenöt felkért alkotó többsége értelmező szöveggel is ellátta művét – nyilván azért, mert ikonográfiai szempontból értelmezhetetlennek (azaz olvashatatlannak) bizonyultak. Incze József első világháborúval „foglalkozó” munkájáról például megtudhatjuk, hogy „minden irányból hátba támadnak”, a Kádár-korszakról – Rényi Krisztina tolmácsolásában – pedig azt, hogy „a ködös, sötét erdőt éreztük a hátunk mögött, s azt is, hogy sakkoznak velünk” (a képen Kádár sakkozik, a sötét erdőben ízlésesen elhelyezve néhány bitófa). 
A minden más értelmezést kizáró igazság elterjesztéséért és legitimációjáért folyó harc, ebben az esetben a történelemhamisítás jegyében Galambos Tamás azzal indokolja Nagy Imre újratemetésén a Műcsarnok lépcsőjén álló alakok arctalanná változtatását, hogy a hatalom emberei állták körül a koporsót. Így a főszereplő, a pindurka Orbán Viktor mellett csak Rácz Sándor kapott arcot, ebben a megtiszteltetésben már nem részesülhetett más, az eseményen éppúgy részt vevő ’56-os szereplő Vásárhelyi Miklós, Mécs Imre vagy Király Béla. A sokak által (az alkotói szándék ellenére) a miniszterelnök szimbólumának tekintett kaméleonról viszont megtudhatjuk, hogy „érvényessége fájdalmas, hiszen az elszámoltatás és az elnyomottak jóvátétele két évtizede várat magára.” 
Madarász Viktor: Hunyadi László siratása. A képek forrása: PORT.hu
Madarász Viktor: Hunyadi László siratása (A képek forrása: PORT.hu)
Szkok Iván képének háttéréből a csodaszarvas tekint le ránk, az előtérben pedig a magyar kultúra nagyjainak portréi mögött az új alkotmányra bökő Szent Istvánt látjuk, aki „a kardot pengéjénél fogja, mely jelentése […] figyelmeztetés a vállalkozás komolyságára.” Ebben a földszinti teremben a néző egészen szürreális élményekkel gazdagodhat. Az ideológiai katyvasz tanítandó példája, a bájosan bugyuta Korényi-mű (2006-os rendőrattak) mellett dekódolhatatlan képek sorakoznak. Például a kísértetiesen Hitlerre emlékeztető, fehér lovon ülő Horthyt – aki valamiféle bányaszerűségben tartózkodik – a semmiből előnyúló, gyeplőt tartó, levágott kezek veszik körül, a háttérben netán maga a gyorsnaszád tűnik fel. Mindszenty realista portréja lebeg a vallatóhelyiség felett (László Dániel), a megtestesült giccs, a Nemzeti Színház festett másához pedig hullámzó szalag fűz sanda kiegészítést: „1937–2002” (Atlasz Gábor).
A vizuális téboly elfed egy-két, más kontextusban vállalható munkát is, és súlyosan rátelepszik a gyermekrajzpályázatból (Kerényi Imre és Sípos Endre által) válogatott képekre – ráadásul ezek közül is jó néhányon felfedezhető, hogy gondos felnőtt kezek kicsit igazítottak rajtuk. Az már önmagában probléma, hogy „ártatlan kisdedekkel” legitimálnak egy erősen kétes vállalkozást. A valódi kérdés az, hogy a XXI. század elején indokolt-e egy újabb nemzeti reprezentációs kép megteremtése, főként Magyarországon, ebben a végletesen megosztott politikai helyzetben. Tudjuk, a történelmet a győztesek írják: de nem lehetne túllépni végre ezeken az életünket megkeserítő kliséken?   
A kiállítások 2012. augusztus 26-ig tekinthetők meg.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek