Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

IFJÚ PÉLDAKÉPEK

A Portico Quartet koncertje
2012. jan. 31.
Hála a MűPa koncertszervező csapatának, nemcsak a már nagy hírnévvel rendelkező külföldi előadókat hallhatjuk Pesten, hanem szerencsére fel-felbukkannak a legújabb irányzatok képviselői. Január 25-én például a brit Portico Quartet játszott nálunk. SZABÓ BÁLINT CIKKE.
Portico Quartet
Portico Quartet

A zenekar – és itt most annak ellenére, hogy a jazz történetében kevés ún. „zenekar” volt, ezt a szót tényleg komolyan kell érteni – egy teljesen együttlélegző csapat, ha úgy tetszik, baráti szövetség – mással nem nagyon tudnám megmagyarázni rendkívül erős színpadi jelenlétüket. Sokszor úgy éreztem, mintha a próbatermükbe bepillantva kémlelhetném őket: hihetetlen nyugalommal és koncentráltsággal teremtették meg az összhangot és a harmóniát, nem engedve a lámpaláznak, amit egy ilyen fiatal csapatnak egy teltházas koncertterem jelenthet. Négy londoni és southamptoni zenész, akik 2007-ben tették meg az első komolyabb lépést a szélesebb körű ismertséghez. Egyrészt azzal, hogy első lemezüket (Knee-deep in the North Sea) az újhullámos brit jazz kvázi megalkotójának és valódi otthonának tekinthető Babel Labelnél jelentették meg, ahol olyan zenekarok gyűltek össze, mint az Acoustic Ladyland, a Led Bib vagy a Polar Bear. Másrészt, ugyancsak a kiadónak köszönhetően, a londoni jazzfesztivál színpadán Michiel Borstlap és Bill Brufford társaságában léphettek fel. Ezek után a Time Out magazin az év jazzalbumának választotta lemezüket, és a következő évben Mercury-díjra is jelölték a zenekart. Szó nincs arról, hogy Angliában többen hallgatnának jazzt. Egyre gyarapodó népszerűségüket sokkal inkább annak köszönhetik, hogy nyitottak a korszerű elektronikus zene irányába, és erről nemcsak számaik sora, valamint felszerelésük árulkodik, hanem az is jól mutatja, hogy nagyon jó kapcsolatot ápolnak a különböző dj-kel, számtalan remix készült korábbi anyagaikból, sőt jelenleg is tart még egy általuk meghirdetett verseny, melynek keretében a pályázóknak a napokban megjelenő új albumról kell feldolgozniuk a Steepless című számot. Mindemellett a dobos Duncan Bellamy és a szaxofonos Jack Wyllie egy közös barátjukkal létrehozták a Circle Traps nevű mellékformációt, melyben az elektronikus megszólalás még nagyobb hangsúllyal szerepel.

Mint oly sokszor, a Fesztivál Színház bársonyszékeiben helyet foglaló hallgatóság most is enyhe kontrasztot érezhetett a zene és a helyszín között, ennek ellenére a hangáradat mindenkit magával ragadott, és szemtanúi lehettünk az ülve táncolás legkülönbözőbb formáinak. A kvartett első magyarországi fellépése egy intenzív lemezbemutató turné második állomását jelentette, így főként az idén január végén megjelenő albumról játszottak. A lassan hömpölygő Windows Seat kezdésnek tökéletes választás, a bőgős Milo Fitzpatrick erősen zengetett vonós hangjai egy melankolikus, de nagy távlatokat nyitó térbe emelte a hallgatóságot, és az általa játszott dallam a megszólalásával együtt a berlini ambient-tecno Apparat Not a Number című, 2007-ben világot látott számát idézte, némi Jan Jelinekre jellemző hangmintával fűszerezve. Ez után a lemezen szereplő sorrendet megtartva a Ruins és a Spinner következett, melyben már megszólalt a Portico hanzását olyannyira meghatározó hang elnevezésű, svájci fejlesztésű XXI. századi ütős hangszer Keir Vine kezei alatt, aki a zenekarból tavaly távozott Nick Mulvey helyére került. Három különböző hangolású hangon játszott párhuzamosan, hol dallamot, hol pedig kíséretet játszva, sajnos a dinamikusabb részeknél viszont alig hallhatóan. Ez a hangszer nem egyszer a marimba modern megfelelője volt Steve Reich Music for 18 Musicians darabjából: például a Rubidium című szerzeményben unalomig ismétlődött a frázis, de amikor Keir Vine szintetizátorra váltott, mondjuk a Lacker Boo-ban, akkor még egyértelműbbé vált az utalás Reich zenéjére. Az állandóan jelen lévő repetitív témák alapvetően meghatározzák a kvartett zenei világát, melyek nemcsak a minimalizmus, de egyben a modern tánczene idézetei is: az összetett ritmus és az egyszerű dallam egybefonásának igazán lenyűgöző példái. Az első lemez slágerének tekinthető Knee-deep in the North Sea mellett az Isla című középső album slágere is felcsendült (Clipper). Utóbbi, hogy végre legyen jazzes utalás is, a néhai Svensson triót idézte. A City of Glass egy elvarázsolt üvegvároson kalauzolt keresztül, és a ráadásként eljátszott Dawn Patrol végén még jutott hely egy energikus szaxofon-dob improvizációra, ami Peter Brötzmann vagy Mats Gustafsson bármelyik lemezére odafért volna.

A zenekar oszlopa kétségbevonhatatlanul a dobos Duncan Bellamy, aki emberfeletti erővel tett meg mindent annak érdekében, hogy az élő megszólalás megközelítse a lemez hangzását. Az akusztikus dobfelszerelés mellett elektromos dobokat is használt (a lábdobja helyett is), egy MPC samplert, egy Kaoss Padet, keverőt, és miközben szüntelen tekergette a gombokat, hol énekelt, hol élőben rögzített ízléses groove-okat, és persze dobolt, nem is akárhogyan. A másik három zenészről hasonlóan csak jót lehet mondani. Szerény és szimpatikus csapat, nagy zenei tudással és hihetetlen közvetítő erővel. Végre valaki a jazzben is megmutatta, hogy fiatalon is lehetünk példaképek!

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek