Sokakkal együtt, én is nagy izgalommal ültem le 2009. január 31-én a rádió elé, amikor a New York-i Carnegie Hallból élő adásban közvetítették a Kurtág György és Ligeti György (1923-2006) koncertjét. Fokozta a várakozást, hogy ráadásul egy premierre is sor került – ekkor mutatták be Kurtág Anna Ahmatova verseire írt négy dalból álló ciklusát. És magyarként természetesen szorítottunk is a készülék előtt, hogy jól sikerüljön a közös bemutatkozás, mert noha Ligeti előbb lett világhírű, mint pályatársa, a New Yorkban megszólalt Csellóversenye egyben amerikai bemutató is volt. Szerencsére nem maradt el a hatalmas siker; a rádió előtt meghatottan hallhatta az ember a közönség ismétlődő brávó kiáltásait. És most végre lemezen is elérhető a koncert programja.
A két mester műveinek összekapcsolása teljesen természetes koncertrendezői gesztus. Kurtág és Ligeti már 1945-ben, a budapesti Zeneakadémia növendékeiként megtalálta egymással az élethosszig kitartó kapcsolatot. Közös gyökereiket így írja le Ligeti: „Az első pillanattól barátság szövődött közöttünk, amely közös zenei valamint erkölcsi és politikai eszményeinken alapult. Ugyanabba a generációba tartoztunk – Kurtág 1926-ban született a Temesvárhoz közeli Lugoson. Mindketten Délkelet Európából származunk, olyan vidékekről, melyek évszázadokig Magyarországhoz tartoztak, ám az első világháború után Románia részei lettek. Mindketten magyar anyanyelvűek vagyunk, de mindketten jártunk román és magyar nyelvű iskolába is. Ezenfelül még a kulturális hátterünk is közös: zsidó származású, de nem vallásos, és a magyar társadalomhoz asszimilálódott értelmiségi családból jöttünk. (…) A szovjet megszálló hatalom segítségével lopakodva végrehajtott központosítást a kommunisták annyira jól álcázták, hogy a baloldali értelmiségiek, akik közé Kurtág és én is tartoztunk, három éven át, 1945-től 1948-ig nem tudták vagy nem akarták felismerni, hogy valójában mi történik a politikában.”
1956-ban elválnak az életutak és részben a művésziek is; Ligeti disszidált és eleinte Karlheinz Stockhausen hatása alá került, de már magyarországi szerzeményein is látszik, hogy előbb érett be, és egy elektronikus zenei kitérő után, Kurtágnál jóval korábban találta meg a maga senkivel össze nem téveszthető stílusát. Kurtágra is döntő hatással volt a külföldi tartózkodás egy párizsi tanulmányút formájában, de ő itthon maradt és csak az 1968-ban bemutatott Bornemisza Péter mondásai hozta meg számára a részleges áttörést, nem utolsósorban a mű darmstadti bemutatója, ahol aztán ismét találkozhatott ifjúkori barátjával.
 Perényi Miklós |
Jelentősebbek a művészi eltérések: Ligeti mindig az avant-garde vonzásában alkotott, még akkor is, amikor a hetvenes években hangsúlyosan szembefordult az éppen divatos törekvésekkel és sutba vágva a dogmákat, elkezdett melodikus zenét írni. Míg Kurtág gyakorlatilag kezdettől fogva klasszikus zeneszerzőnek számított, olyannak, aki mindennél előbbre teszi a kifejezést, a zene üzenet jellegét; egész művészetének Beethoven híres mondata lehetne a mottója: „Szívből jött, jusson hát el a szívekhez!”. Ebből adódóan Ligeti elsősorban az instrumentális zene mestere (noha a Requiem bizonyosan a 20. század egyik legnagyobb kórusműve), Kurtág legfontosabb művei (a már említett Bornemisza-kantáta, A boldogult R. V. Truszova üzenetei, a Kafka-töredékek, a Jelenetek egy regényből, a What is the Word) egytől egyig énekhangra íródtak.
A lemez Ligeti Melodien (1971) című kamarazenekari darabjával indul, és ez igen szerencsés felütés; már a cím is jelzi, hogy közönségbarát műről van szó, Ligetinek az avant-garde-tól eltávolodó korszakából. Lenyűgöző könnyedséggel, szinte lebegve bontakoznak ki egymás után a dallamok, a kis zenekar ezer fényben ragyog, az ember úgy érzi, mintha Ligeti megírta volna a Hetedik Brandenburgi versenyt. Eötvös Péter vezényletével az UMZE együttese (művészeti vezető Rácz Zoltán) jól hallhatóan egyfajta örömzenélést művel, a szólisztikus részek makulátlanul áradnak ki és ömlenek vissza a teljes zenekarba, mindenki tökéletes elhivatottsággal és ihletettséggel végzi technikailag rendkívül igényes dolgát.
 Natalja Zagorinszkaja |
A következő darab Kurtág egyik főműve, A boldogult R.V. Truszova üzenetei, melyet Pierre Boulez mutatott be Párizsban, 1981-ben, a szólista akkor Csengery Adrienne volt. New Yorkban Natalja Zagorinszkaja énekelte a Rimma Dalos orosz nyelvű szövegeire írt ciklust, és az előadás sok másban is eltért a Boulez-féle, sokáig (mindeddig!) etalonnak számító interpretációtól. Először is Zagorinszkajának van egy behozhatatlan előnye Csengery Andrienne-nel szemben, hogy ugyanis orosz anyanyelvű, emiatt aztán nem kell külön foglalkoznia a nyelvi intonációval vagy a szövegértéssel. Másrészt meg Zagorinszkaja képes totálisan átélni a mű velejéig orosz szellemét, számos orosz utalását, allúzióját – a dalciklus legalább annyira orosz, mint amennyire magyar alkotás. Kurtág műve hatalmas kantáta, monodráma, egyszemélyes opera; egy sokszorosan, a magánélettől és a történelemtől egyként megszomorított asszony élete. Miniatűrökből áll össze az óriási ívű dráma, és az előadók legfőbb nehézsége talán az lehet, hogyan adjanak összhangzó értelmet az egyes bagatelleknek. Eötvös Péter – Boulezzel ellentétben, akinek a premier idején egyébként asszisztense volt Párizsban – egyértelműen nem csak a zene tiszta logikájának felmutatására törekedett, hanem mindenekelőtt az érzelmek áradását kívánta megjeleníteni. Az előadók legelsősorban muzsikálni akartak, a szó minden értelmében játszani, és ez fényesen sikerült. Eddig nem tudtuk, hogy Kurtág partitúrája ilyen impressszionisztikusan gazdag, olykor Debussy meg a Kékszakállút író Bartók színorgiája szólal meg (Odavetted…) a kis létszámú zenekarban (van paródia is, a Csasztuska című dalban alighanem Sosztakovicsot gúnyolja Kurtág), máskor meg üres kvartok-kvintek szólnak megrendítően – meghökkentő ez az eufónia. Ugyanakkor minden arányos, tökéletesen lekerekített és szép, persze nem elomoló, hazug dallamosság ez, hanem a kiküzdött megnyugvás harmóniája – akár a Tavasz tétel a Bornemisza-kantáta végén. Kurtág csodát tett, újjáteremtette a dalciklus formáját, amely, úgy tűnt, a romantikában (Schubert-Schumann) és a posztromantikában (Mahler, Hugo Wolf) elérte lehetősége határait. Zagorinszkaja teljes emberként éli meg és közvetíti a műben megírt teljes emberi sorsot. Ha kell, röfög, mint a disznók (Miért ne visítanék, mint a disznó?), ha kell puha és simogatóan csábító (Láz), máskor mélabúsan lemondó (Tudom, nem kellek), megint máskor groteszk (Csasztuska) – kifejezési skálája végtelen, fenomenális énektechnikája nem ismer leküzdhetetlen akadályt.
A harmadik szám a nagy magyar gordonkaművész, Perényi Miklós diadala. Ligeti Csellóversenye (1966) a nehezebben megközelíthető darabok közé tartozik; az első tétel a jellegzetes Ligeti-féle „állózene”, a második szintén a mester által a hatvanas években kidolgozott, a lázasan groteszk, hektikus, „handabandázó” (Ligeti szava ez) stílus jegyében áll.
Zárásként az új, ismét orosz nyelvű Kurtág-dalciklust hallhatjuk, melyet Zagorinszkaja számára komponált a szerző. Anna Ahmatova négy verse persze nem ad ki olyan átfogó sors-regényt, mint a Truszova-ciklus, de nem is ez volt a cél. Öregkori mű, végletekig letisztult, bölcsen szenvedélyes, finom humorral, tökéletes arányérzékkel. A Truszova-sors ekhója.
A zenetörténeti jelentőségű koncertet rögzítő kiadvány a magyar előadóművészet diadala, az elmúlt év legjelentősebb magyar zenei eseménye.