Miért kell mindenkinek az Operaház?
2012.01.18.

Fodor Géza egy Mesterdalnokok-kritikájában azt írta, Magyarországon azért nem lehet jó Mesterdalnokokat rendezni, mert e művében Wagner a polgári életet emeli piedesztálra – és hogyan ünnepelhetné egy nem-polgári ország őszintén a polgári mindennapokat? FÁBRI PÉTER ÍRÁSA.

Hogy január 2-án az Alaptörvény ellen tüntetők az Operaház elé mentek, annak egyszerű oka van: az ország urai az Operaházban ünnepelték saját Alaptörvényüket. De vajon miért nem a Nemzeti Színházban, amelynek förtelmes épületét ugyanennek a társaságnak köszönhetjük? Miért nem az Országházban, amelyet előszeretettel adnak oda saját értelmiségi holdudvaruk különféle erődemonstrációira?

Miért érzik úgy, hogy az Operaház a csúcs?
 

Nem vagyok biztos benne, hogy ők maguk elgondolkodtak volna ezen. Az Operaházban ünnepelni - ez az operába egyébként nem járó magyar politikusok számára valami evidencia. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy megmutassam, mi köze van ennek az evidenciának az Operaház mint intézmény lényegéhez. Hogy - ha ők nem is tudják, miért olyan fontos nekik ez a helyszín - megmutassam: hogy ennek a választásnak az általuk hittnél mélyebb oka van. És hogy ezzel a választással hívták ki maguk ellen a sorsot: a nemzetközi sajtó példátlan méretű reakcióját. A töménytelen fotót az Operaház előtti tüntetésről. 

Az opera műfaja főúri és így természetesen reprezentációs műfajként jött létre a XVII. század elején. Az eredetileg itáliai műfaj viharos gyorsasággal terjedt el az európai udvarokban, és születésétől fogva nemzetközi műfaj volt. Német udvarokban olasz szerzők, német drámákból, spanyol történetekből francia operák, olasz szövegkönyvekből német-osztrák remekművek – a német ajkú, osztrák Mozart olasz operákat ír, Verdi Shakespeare-t és Schillert zenésíti meg és még a hatványozottan német Wagner is Párizsban aratja első sikereit. (Az ún. nemzeti operák, például az amúgy kiváló és lényegében olasz minták alapján dolgozó Erkel művei, valószínűleg éppen a műfaj eredendő nemzetközisége miatt nem tudják meghódítani a nemzetközi piacot. Vele ellentétben Bartók Kékszakállúja, ez az egyébként színmagyar mű, nemzetközileg ismert meséjével és a freudizmus nemzetközi trendjéhez igazodva, bekerült a nemzetközi repertoárba.) Az opera műfaja a XVIII - XIX. század fordulójára a főúri reprezentáció műfajából a polgárság, mégpedig az összeurópai polgárság önreprezentációjává vált. A kis, barokk színházépületek helyett többezres nézőtereken gyűlik össze operát nézni a nagyvárosok népe. A minden művészetet – drámát, költészetet, festészetet, zenét – egyesítő összművészeti műfaj, a magas művészet csúcsa meglepő módon tömegműfajjá lett. 

Ez a tömegműfaj aztán a XX. században válságba került. A század második felében néhány évtizeden át úgy látszott, polgári önreprezentáció ide vagy oda, az opera múzeumi műfaj, a produkciók porosak, új művek nem tudnak megkapaszkodni a repertoáron, a nézők átlagéletkora veszedelmesen nő, és a társadalom nem igazán tart igényt erre a szebb napokat látott műfajra.
 
Tapsrend a Kovalik Balázs rendezte Fidelio végén
Tapsrend a Kovalik Balázs rendezte Fidelio végén
De a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján váratlan dolog történt. Művészekhez illően, a műfaj hívei meglepő, kreatív dolgot produkáltak. Az opera hirtelen több oldalról is megújult. Először is, nagyjából Jean-Pierre Ponnelle rendezéseivel kezdődően, az operaházakban hatalmas színházi forradalom zajlott le, és a műfaj a legmeglepőbb színpadi újításokat kezdte produkálni. Aztán - először a varázsló és varázslatos William Christie tevékenységének köszönhetően - tömegével kerültek elő a barokk korszak elfelejtett operái. A rendezők rávetették magukat ezekre az – éppen elfeledettségük miatt - előadói konvencióktól mentes művekre, és megkezdődött az operai repertoár megújítása. Ezzel párhuzamosan az európai operaházak a gyakori kudarc ellenére újabb és újabb művek ősbemutatóit rendezték meg – sorra rendelték a kortárs műveket és ezek közül mára néhány a nemzetközi repertoár állandó darabja lett; a kortárs zeneszerzők térben és időben kitágították a műfajt (elég Stockhausen hét napig tartó és különleges helyszíneken megrendezett Lichtjére és Cage Europerájára utalnom, amely a teljes operatörténet különleges, zenei összefoglalása); végül, legújabb fejleményként, a barokk és a kortárs művek mellé az elmúlt évek európai operai repertoárjában felsorakoztak a későromantika és a XX. század elfelejtett szerzői. Utóbbiak elsősorban azokat a szerzőket jelentik, akiket nem egyszerűen elfelejtettek, hanem rosszabb esetben elpusztítottak a holokauszt vagy a Gulag kínzókamráiban, vagy legjobb esetben azokat, akiknek a műveit (Meyebeer, Saint-Saëns) a szerző zsidó volta vagy a sztálinista felejtőhadjárat miatt évtizedeken át nem játszották.

A legnagyobb európai operai szaklap, az Opernwelt minden évben szavazást rendez. A teljes európai operai szcénát követő kritikusaik ilyenkor választják meg Az év operaházát, Az év rendezőjét, Az év operaénekesét. Az év újrafelfedezése 2011-ben a holokausztból történt menekülése után a sztálinizmus által is üldözött (és Sosztakovics által támogatott) lengyel zsidó zeneszerző, Mieczyslaw Weinberg Die Passagierin című műve lett. A mű egy ma is élő lengyel újságírónő könyve alapján született; ebben a koncentrációs táborból visszatért nő mondja el a háború utáni találkozását egy kápónővel egy tengerjáró hajó fedélzetén. 

Az Opernwelt kritikusainak döntéséből is látható, hogy a holokauszt témája – amely nem csupán a zsidóság, hanem a polgári mentalitás, az emberi egyenlőség és szabadság témája - Nyugat-Európában ma kulturális azonosulási kérdés, és hogy Magyarország a közelmúlt némely kultúrpolitikai döntésével nagyon könnyen az európai kulturális konszenzuson és ezzel az európai identitáson kívül találhatja magát. Továbbá ez az újrafelfedezés, és más újrafelfedezések hosszú sora, kezdi átírni-újraírni a XX. század zenetörténelmét. 

Mit jelent ez?

Azt, hogy az európai operajátszás azáltal talált magára, hogy új társadalmi funkcióra lelt. Az európai operajátszás ma az európai kulturális identitás egyik legfontosabb szimbóluma. Így beszél erről Peter de Caluwe, a brüsszeli La Monnaie operaház intendánsa, akinek intézményét a fentebb említett szavazáson Az év operaházának választották: „...egy operaház egy egészséges társadalom jele. Ez ügyben nincsenek félelmeim. Akik ezt megengedhetik maguknak, luxust akarnak. Luxus nélkül nincs kultúra. Problematikusnak látom, ha azt mondjuk: Afrikában éheznek, tehát nincs szükségünk operákra. Mi színházként nem segíthetünk Afrikán, de egy egészséges társadalom igen – ha akar. Az opera természetesen elitista, de az elit mindig megváltoztatta a világot és új eszméket szült. És az operának ezt az elitet kell pozitív módon befolyásolnia és provokálnia. Európa nem idegenedhet el attól a művészeti formától, amely annyira európai, mint egyetlen másik sem. Különben elveszíti az identitását.” (Opernwelt, Das Jahrbuch 2011)

Minderről a magyar operajátszás alig tud valamit. Voltak ugyan fontos kezdeményezések a repertoár megújítására - ritkán és rövid ideig az Operaházban, majd a halálra ítélt miskolci Bartók+ fesztiválon -, vannak ilyenek a szegedi Armel Operafesztiválon (esztendőnként egy-két előadás) és a MűPában (szintén kétségbeejtően alacsony előadásszámmal, de legalább vannak). Ma azonban éppen a történet középpontjában álló Magyar Állami Operaház a leggyengébb láncszem.

A repertoár fentebb leírt megváltozása ugyanis csak akkor válik a kulturális identitás részévé, ha ez a repertoár jelen van az operai mindennapokban. A fesztivál – és a fesztivál-jelleggel üzemelő MűPa - dolga, hogy hírt adjon a legújabb nemzetközi és hazai fejleményekről, de kulturális önazonosság csak szívós, mindennapi – polgárian szorgalmas – munkával teremthető. Márpedig egy-egy nagy operaház pontos képe annak a társadalmi háttérnek, amelynek reprezentánsa. 

Fodor Géza egy Mesterdalnokok-kritikájában azt írta, Magyarországon azért nem lehet jó Mesterdalnokokat rendezni, mert e művében Wagner a polgári életet emeli piedesztálra – és hogyan ünnepelhetné egy nem-polgári ország őszintén a polgári mindennapokat?

És itt derül ki, miért akarja minden rezsim meghódítani magának az Operaházat. A mostaninak már nem is a magaskultúra kell, amelyet éppen kiéheztet. Csak a jelkép kell neki, a sikeres (esetünkben sikertelen) hétköznapok ünnepi szimbóluma. Ezért volt hatalmas öngól az Operaházat választani a rezsim önünneplésének helyszínéül. Rejtélynek, titoknak látszik, pedig nem az, hogy miért éppen a január 2-i tüntetés érte el a nemzetközi sajtó ingerküszöbét. A legnagyobb lapok hoztak le fotókat – persze nem az ünnepségről, hanem az Operaház előtti kormányellenes tüntetésről. Sokkal mélyebb, sokkal telítettebb jelkép ez az intézmény annál, mint amit a benne ünnepelni összegyűlt politikusok gondolnak róla. Választásuk visszafelé sült el. És nem csodálkozhatnak, ha legközelebb, amikor a kormányellenes tüntetők összegyűlnek az Andrássy úton, akad majd egy karmester, aki fölemeli varázspálcáját, mint tavaly Rómában, alig néhány hónappal Berlusconi kínos bukása előtt Riccardo Muti, és az összegyűlt tömeg elénekli a Nabuccóból a Szabadságkórust.  

De hát mit is beszélek? Va’, pensiero – szállj, gondolat? Nálunk még a tüntetésen is csak a Szózat szól, és az is csak hangfelvételről. Ünnepeljetek csak. Nincs mitől félnetek.
Szerző: Fábri Péter