Klasszikus és jazz / A Magyar Rádió Márványterme
2012.01.18.

Lukács Miklós cimbalomművész állt a Rádió Márványtermében a „Klasszikus és jazz” címmel január 7-én rendezett hangverseny középpontjában. MALINA JÁNOS CIKKE.

A koncert során Lukács Miklós partnere volt egy másik kitűnő cimbalomjátékos, Farkas Rózsa, továbbá három, klarinéton és vele rokon fúvós hangszereken – szaxofon(ok)on, tárogatón és egy különös kentaur-hangszeren – játszó művész: Borbély Mihály, Dresch Mihály és Klenyán Csaba. A műsor, lehet mondani, ugyancsak kentaurszerű volt: derékon alul dzsessz- és népzenei alapon improvizatív, azon fölül „kortárszenei”. (Vagy fordítva, a szereposztás nem lényegi eleme a képnek.) A kettő közötti átjárás nem volt igazán érzékelhető; hogy ez az elvágólagosság mégsem vált különösebben zavaróvá, hogy a hangverseny szinte mindvégig élvezetes és érdekfeszítő maradt, azt elsősorban Lukács kvalitásos és súlyos művészi egyénisége – meg persze partnereinek rangja garantálta.

Lukács Miklós
Lukács Miklós

A kétféle zene a programban egymástól elválasztva szólalt meg, ha a fő cezúra nem esett is egybe a szünettel: előbb Kurtág- és Csemiczky-kompozíciókat hallottunk, majd – különböző összeállításban – két hosszú improvizációt; mellesleg magán Lukácson kívül egyedül Klenyán játszott a komponált és improvizált részben is.

A kortárs zene Kurtággal kezdődött és vele is végződött: a korai op. 4-es hegedű-cimbalom duókon kívül teljes nem vokális cimbalmos oeuvre-je felhangzott. A klasszikus, Fábián Mártának komponált Szálkák előadásával Lukács félreérthetetlenül olyan előadóként mutatkozott be, aki teljes gazdagságában és jelentőségében érti Kurtág remekművét, és aki bár saját egyéniségének bélyegét ráütve, mégis magabiztos alázattal tudja magyarázni és a közönséghez eljuttatni azt. E benyomásnak csak az egyik alkotórésze a fölényes technika, illetve a hang talán minden más Kurtág-játékosnál zengőbb, érzéki szépsége és ereje. Lukács ennél többre képes: arra, hogy a mű dinamikai skáláján, képi világában, menny-pokol vertikumában, mindenütt a teljesség feltárását, a végső pontok elérését tűzi ki célul, és előadását ez teszi olyannyira hűségessé.

Csemiczky Miklós Prelúdium, passacaglia és fúga című darabjának előadásában Farkas Rózsa volt  Lukács partnere, éspedig vele teljes harmóniában játszó, elsőrangú partnere. A darab első és második szakaszában izgalmas és eredeti hangzási ötletekkel, karakterekkel találkoztunk; a fürge-hetyke fúga viszont inkább virtuóz és frappáns volt, mint katartikus; mindenestre értékes kompozíciót hallottunk ragyogó előadásban.

Ezután egyvégtében, egyetlen tételsorként adta elő Lukács Miklós és Klenyán Csaba Kurtág Tre pezzi, illetve Tre altri pezzi című sorozatát (op. 38, ill. 38a). Itt abban a bónuszban részesültünk mi, hallgatók, hogy immár két nehézsúlyú előadó-egyéniség magas szintű kamarazenei együttműködését élvezhettük. A mennyei gyengédségtől a kétségbeesés sikolyaiig terjedő kurtági látomás-világ különös plaszticitással és hitelességgel szólalt meg a két művész emlékezetes interpretációjában.

Dresch Mihály
Dresch Mihály

A hangverseny első felének lezárásaként a két művészhez Borbély Mihály csatlakozott egy szabad improvizációra. A rendkívül sokoldalú Borbély von Haus aus otthon van a koncertet alkotó minden zenefajtában, sőt annál is szélesebb területen; rendkívüli fantáziája és „asszociációs rádiusza” révén azután nyilvánvalóan termékenyítően is hatott kiváló társaira, mint ahogy felváltva használt két hangszere, a szopránszaxofon és a tárogató is a trió hangzására. Borbély tárogatózása amúgy külön fejezet a hangszer előadói gyakorlatában; játéka ugyanis nélkülözi a megszokott rusztikus – kevésbé finoman: az intonációt és a hang minőségét tekintve, meglehetősen nyers – jelleget, ezzel szemben megmutatja, hogy a tárogató igenis minőségi hangszer, amelyen kristálytisztán lehet játszani, hangja behízelgően érzéki, szinte angolkürtszerű tud lenni, miközben izgalmassá teszi eredendő fátyolossága, illetve képessége a dzsesszben fontos szerepet játszó rekedt, dirty megszólalásra. No de nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy hármójuk improvizációjának a tárogató lett volna a fő értéke. Volt itt szinte minden, kézzel pengetett vagy a hangolókulcsokon kívül megütött cimbalomhangokig, klarinétglissandókig és valószínűtlenül halk trillákig, felcsillantak a verbunkos, a dzsessz és a népzene színei, hatalmas ívek és tetőpontok formálódtak, s a három művész olyan laza természetességgel reagált egymás zenei kezdeményezéseire, mintha minden héten így, hármasban improvizálnának együtt valamelyik klubban.

A második részben Lukács Miklós Dresch Mihállyal, kettesben improvizált, s miután Dresch elsősorban a – népzenei impulzusok által erősen érintett – dzsessz világát képviseli, ez az improvizáció más, jóval oldottabb, zeneileg kevésbé sűrített karaktert képviselt. Dresch egyébként három hangszeren is játszott: szoprán- és tenorszaxofonon, valamint a korábban említett kentaurjellegű hangszeren, amely afféle bolgár kavalhoz hasonló, nyitott peremű fuvolaként kezdődött és ébenfából készült, fémbillentyűkkel felszerelt, klarinétféle csődarabban ért véget. A fuvola, a pánsíp és a kaval hangminőségét ötvöző instrumentum szerencsésen gazdagította a szám és az egész koncert hangzásvilágát, amelynek nagy nyeresége végül mégiscsak Dresch Mihály párját ritkítóan gyönyörű és erőteljes, és persze végtelenül változékony szaxofonhangja volt.

Szerző: Malina János
Helyszín:  A Magyar Rádió Márványterme,  Időpont:  2012. január 7.