 Victorinus, Cod. Lat. 370. Fotó: OSzK |
Leszámítva az érdeklődő kollégákat, a látogatók zömének valószínűleg igen hézagosak az ismeretei a középkori kódexekről, ami a világ legtermészetesebb dolga, lévén hogy lezárult, teljességgel történeti műfajról van szó. Itt nincs olyan, hogy konyítunk hozzá: a kéziratos könyvritkaságokhoz vagy ért valaki, vagy nem. Az érték fogalmával azonban többnyire tisztában vagyunk, Vitéz János Mátyáshoz fonódó alakja rokonszenves képzeteket kelt, és még tucatnyi más oka is lehet az érdeklődésnek, de tény: szombat délelőtti ottjártamkor ha tömeg nem is, kisebb csoport nézelődött a termekben.
A könyvtárnak túlontúl tágas otthont adó épületszárny meglehetősen sikertelenül korszerűsített, síkosan fénylő szürke kőlapokkal borított, a palotának nyomát sem őrző gigant-teréből lépünk a művelt főpap meghitt „dolgozószobájába”. Az épület hátrányait ideálisan kiküszöbölő installáció szándékosan e kiállítás enteriőrjeként készült: a vörösbarna faborítás és a korabelihez hasonlatos – ám jelen esetben műtárgyvédelmi okokból tompított – fényerő tökéletesen illúziókeltő.
Ez még nem a reneszánsz, figyelmeztet a belépővel szemközt elhelyezett későgótikus festett faszobor, hanem az a szellemi közeg, amire majd ráépül a magyar reneszánsz kultúra. Itt néhány könyv még a nehezen kibogozható gót betűkkel íródott, a dokumentumok szerény külleműek, festetlenek, vagy csak alig festettek. Nem a koronás fők, hanem a kor könyvkultúráját szemléltetik: iskolás- és papi segédkönyvek, továbbá különböző szertartáskönyvek vannak közöttük. Vitrinről vitrinre színesednek a lapok, s Kálmáncsehi Domokos székesfehérvári prépost gót betűs, huszonhárom díszlapot tartalmazó breviáriumának címtábláján még szerzőnevet is találunk – igen nagy ritkaság! –, köszönhetően a dallamos nevű Franciscus de Castello Ithallicónak, aki kétszer is ellátta szignójával a könyvet.
A kódex tudást és tekintélyt sugalló fogalma ma valószínűleg ünnepélyesen komoly tartalomhoz kapcsolódik, pedig – mint a feliratokból kiderül – a műfaji változatosságra már akkor is igényt tartottak az olvasók. A világi kategóriában ugyan a krónika, azaz a történeti leírás volt a leggyakoribb könyvtéma, ám szép számmal maradtak fenn útleírások és anekdotagyűjtemények is, így a kiállítás rendezői joggal nyithattak – profánul hangzó – „Szórakoztató olvasmányok” alcímű fejezetet a tárlatban.
 Lucanus, Cod. 100. Fotó: OSzK |
A három terem közül a középsőben már igazi pompás darabok sorakoznak, Vitéz János díszkódexei. (Az egész oldalas festményeket – díszlapokat is – tartalmazó könyveket illeti meg e kifejezés, s itt akad is néhány lélegzetelállítóan szépséges példány.) A legigényesebb alkotások itáliai műhelyekből kerültek ki, többnyire Firenzéből vagy Ferrarából, a kor két vezető könyvfestészeti központjából. Ezekben a városokban jólmenő, önálló iparággá vált a könyvkészítés, le is szakadt a kolostorokról, ám a jól bevált módszereken valószínűleg nem sokat változtattak. Nagyjából úgy működhettek, mint ahogy Umberto Eco leírja A rózsa nevében: „Valamennyi asztalnál megvolt minden, ami a miniatúrafestéshez és a másoláshoz kell: tintatartók, vékony hegyű tollak, melyeket néhány barát kicsi kis késekkel farigcsált, habkő a pergamensimításhoz, lénia a teleírandó lapok megvonalazásához. Az írnokok mellett vagy a rézsútos fedelű asztalok tetején könyvállvány, s azon az átírandó kódex, melynek lapját maszk fedi, csupán az épp másolt sort hagyva szabadon. Volt, aki előtt arany- s egyéb más színű tinták csillogtak. Megint mások ellenben csak olvastak, és irkákba, avagy némely lapocskákra írtak ki maguknak egy-egy megjegyeznivalót.” Ők lehettek a korrektorok, akik mellett még a könyvkötőknek is jutott hely.
A festők nevét alig ismerjük, érdekes módon a másolókét jobban, pedig ma, amikorra a kéziratos könyvek műemlékké kövültek – nem számítva most tudományos forrás-mivoltukat –, elsősorban a látványuk, s kevésbé a tartalmuk bűvöli el a közönséget.
 Livius, Clm 15 731. Fotó: OSzK |
A festők először mindig az aranyfüst lapokat vitték fel, majd sötétítettek és árnyékoltak, végül fehérrel emelték ki a világos foltokat. A műhelyeknek – mestereik keze nyomán – kialakult a sajátos stílusa, ennek jegyeiből lehet megállapítani, hogy honnan származhat egy-egy alkotás. Az egyik legdivatosabb mintát, a fehér indafonatos díszt például filigránabb vonalakkal és burjánzóbban festették Firenzében, mint Ferrarában, ezt magunk is összevethetjük, mert mindkettőre találunk példát a kiállításon. A leggyakoribb motívumok a virágminták, puttók, állatok, a medaillonba foglalt jelenetek és címerek. Ez utóbbinak furcsa, a hagyományos heraldikai szabályokra fittyet hányó példája Garázda Péter címere, amely vörös lángnyelvekből kiemelkedő vadkecskét ábrázol kék mezőben, patájában zöld fenyőágat tartva.
A megrendelésre készült díszes kivitelű kódex a maga korában is luxuscikknek számított, s a birtokolt példányokra mások is szemet vetettek. A sors fintora, hogy a diplomáciai ajándékozásokon kívül jórészt a lopásoknak köszönhető a fennmaradt kódexek jelentős hányada. Vitéz János halála után Johannes Beckensloer esztergomi érsek például több más kincs mellett elődje Livius-sorozatát is magával vitte Salzburgba – természetesen a díszkódexeket, nem azt a szerényebb kivitelű példányt, amit Vitéz rendszeresen forgatott, s amibe szokása szerint piros tintával lapszéljegyzeteket is tett. Az elorzott kötetek Münchenből, Bécsből és Salzburgból érkeztek Budapestre a kiállítás alkalmából.
Kimagasló szépségű a Livius-sorozat, még az amatőr látogató előtt is nyilvánvaló, hogy a korszak csúcsteljesítményei előtt áll: egyik oldalon a fólió közepén reneszánsz edikulát ábrázoló festés, a másikon, a szöveg körül indás-virágos, címereket és portrékat rejtő tenyérnyi széles bordűr, a három és öt centiméteresnél nem nagyobb átmérőjű medaillonokban népes csatajelenet egymásnak rontó lovasokkal, a háttérben hívogató távlat messzire kígyózó úttal. Elképesztő látvány!
 Leveleskönyv, Cod. 431. Fotó: OSzK |
Vitéz János mellett körének gyűjteményéből is láthatunk darabokat, a már említett Garázda Péter mellett a főpap további – az ő támogatásával Itáliában tanuló, majd itthon magas hivatali posztokat betöltő – rokonainak, Janus Pannoniusnak és Váradi Péternek könyveit. Az egyéb dokumentumok közül kultúrtörténeti jelentőségével kiemelkedik a Vitéz alapította, majd halála (1472) után elsorvadt pozsonyi egyetem iratanyaga, s látható az ugyancsak Vitéz kezdeményezésére rövid ideig Budán letelepedő Hess András első Magyarországon készült ősnyomtatványa, az úgynevezett Budai Krónika.
Magát, a kiállítás címébe emelt Csillagot személyesen is megidézi aprócska arckép formájában a Caspar Tribrachus ajándékozta, saját verseit tartalmazó kötet, ám a gyengén sejtett arcvonások helyett kerekebben áll előttünk Vitéz János szellemi portréja. Lux Pannoniae (Pannónia fénye) és litterarum parens (az irodalom atyja) – szólnak a róla alkotott laudatiók, s bizonyítják is ezt választékos ízléssel összeállított könyvtárának emlékei: Lucanus, Cicero, Plinius, Livius, Ovidius művei. Nem Mátyás, hanem ő volt az első magyar humanista, magát a királyt is Vitéz személyisége befolyásolta későbbi művészetpártolásában.
Miképp ez – és annyi más – megtudható a vitrinek és tárlók mellé, a falakra applikált bőséges feliratokból, amelyek helyett sokkal szívesebben vettem volna magamhoz egy olcsó, séta közben böngészhető, elhozható leporellót.
Igaz, aki el szeretne mélyedni a témában, vaskos tanulmánykötetet vásárolhat, melyet a kiállítás katalógusaként állítottak össze az OSZK munkatársai. Aki viszont csak megmerítkezne, vagy megerősítené a látottakat, az interneten böngészhet. A könyvtár honlapján szellemesen és élvezhetően szerkesztett tematikus weboldal várja a látogatókat, amelyen nem csak a kiállítás anyagáról, hanem az előtérbe rendezett „kódexfestő műhelyről” is megtudhatunk egyet s mást.
A kiállítás június 15-ig látogatható.
Kapcsolódó cikkeink: Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008