 Pap Lujza és Csuja Imre |
Alig két éve a TÁP Színház égisze alatt láttuk a Kamrában a találékony megoldásokban bővelkedő Cserenadrágot, tavaly a Színművészeti Egyetem Padlásán a pikáns-keserves Ágytörténeteket, most pedig itt a régi-új Csónak a Thália kisszínpadán. Hogy mi következik ebből? Csupán annyi, hogy az orosz kétfogatú darabjai széles közönségréteget akarnak és képesek megszólítani, és ki-ki arra csap le belőlük, ami épp megmozgatja. Csakhogy a Csónakban igen porózusak a mélyrétegek, a rendező Bagó Bertalannak pedig nem nagyon van hová (vagy mivel) lefúrnia.
Különös dolog a dramaturgia – Oleg és Vlagyimir Presznyakov (akárcsak kritikusaik és beszélgetőtársaik) mindannyiszor hangsúlyozzák darabjaik töredékességét, mozaikszerűségét, csakhogy a jelen esetben ez a „mentség” sehogyan sem állja meg a helyét. A cselekmény központi szála – amely mellesleg lassúdadan, meg-megszakítva, de a látszat ellenére szabályosan és lineárisan csordogál a váratlan katasztrófa felé –, a fogyasztói társadalom nagy ívű kontextusába helyezett kortárs Noé-történet még akár szellemes is lehetne. És valószerű.
Mert tegye a szívére a kezét mindenki, és jelentkezzen, ha aki már hagyta, hogy a boltban rátukmáljanak valami akciós terméket, ne nézte volna meg, hogy „nyert” vagy „nem nyert”! Ez alól a középkorú, elvált Jon, főhősünk (igen, nevezzük nyugodtan hősnek, korunk hősének) sem kivétel. Először ellenáll, kétkedve hallgatja a szupermarket görkorcsolyás, hófehér ruhát és Gábriel feliratú táblácskát viselő angyalának rábeszélését, majd a sötét pillantású, feketébe öltözött biztonsági őr erélyes közbeavatkozásának köszönhetően mégis hazaviszi azt a bizonyos chipset.
 Pokorny Lia |
Jó, mondja magában az egyszeri színházlátogató, hosszúra nyúlt a bevezető, de hát muszáj megértenünk, hogy özönvíz közeleg, és ez a pocakos úr a kiválasztott. Csakhogy ezután a szerzők oly kéjesen merülnek bele a (társadalmi, családi stb.) környezet festegetésébe, hogy minden jelenetbe belesűrítenek rögtön legalább kettőt: otthon Jon nélkül, otthon Jonnal; hivatali élet Jon nélkül, Jon a hivatalban; színházi próba Jon nélkül, próbaszünet Jonnal. És cseppet sem szürreális (a jelző a „Presznyakov-recepció” közkedvelt fordulata) foszlányokat kapunk, hanem a rögvalóságból merített „sztorikat”, ízelítőt a napi abszurdból – csak hogy tudjuk, miben is kell helyt állnia ennek a szegény, megfáradt férfinak.
Otthon a fiánál alig pár évvel idősebb barátnő várja, aki női magazinokból meríti az életbölcseletet, és váltig állítja Jonnak, hogy benne is ott lapul az állat, szagra választ nőt, de az „ember”, a derekán fityegő övtáskától egy percre sem válva meg, mindegyre ellenkezik (majd két jelenettel később bizonyságát adja állati természetének, csak hogy meglegyen a tézis–antitézis szerkezet). Szó se róla, a kétfejű szerzőpárosnak bőven akad mesélnivalója, láthatóan nyitott szemmel járnak a világban, felszedegetik az ostobaság, a hiszékenység, a becsapás és önbecsapás morzsáit, csak az a rejtély, hogy ezeket miért feltétlenül színpadi keretben gondolják megosztani a nagyközönséggel, hiszen mindaz, ami elbeszélő prózában cseppet sem tűnne túlragozottnak, az Új Stúdió kisszínpadán, testközelből, túlbeszéltnek, túljátszottnak, erőltetetten teátrálisnak hat. Ráadásul a díszletezésben sem sikerül frappánsan megoldani a folyamatos térváltást, hiába kevés a bútor, a szűkös helyen mindig máshová kerül, és csupán a színházi jelenetben lehet értelmet tulajdonítani az amúgy jelentéktelen háttérvetítésnek.
 Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Minden valahogy túl sok: a szöveg, a mese, a jelmez, a játék, a gesztus, a kellék, a máz. Mert egy rendező vagy elhiszi, hogy jó szövegből nagyobb karkörzések nélkül, kisterpeszben is élvezetes előadást lehet csinálni, vagy nem bízik az írott anyagban és a befogadóban, és túljelez(tet). Ezt talán csak Csuja Imre ússza meg, aki puszta jelenlétével képes megformálni napjaink Noéját, ahogy fokozatosan beleéli magát a megmentő szerepébe, majd visszazökken a földre, bár a szövegbiztonság az ő felismerésein is sokat javítana. Pokorny Lia, tökéletes dikciója ellenére, mintha nem érezné a bőrén a nézők leheletét, lendületesen és szilaj elszántsággal áll bele minden megszólalásába. Mészáros András mindkét szerepét szétmosolyogja, Szegezdi Róbert pedig belemerevszik a fene nagy visszafogottságba. Gosztonyi János finoman morbid intermezzója Nagy Péter lemondó ifjúságával kerül párba – megoldják mindketten, hosszan, ráérősen. És ha Pap Lujza és Szamosi Donáth játékában nem csupán a művi megoldásokra (műkacaj, műhaj stb.) kellene figyelnünk, talán maradna energiánk a csendháborítás miatt kivezényelt rendőr, Both András táncprodukciójának értékelésére.
De ne legyünk igazságtalanok, a Csónak nem csupa móka és kacagás, komoly, végiggondolásra szánt problémákat is felemleget. Ám sajnos a magvas mondanivaló, maga a tétel – talán hogy az ordas nagy közhely bocsánatosan hangozzék – egy gorilla, az első megmentésre szánt állat szájából fakad ki egy kokalevél-mámoros estén. A döcögős mondatok lényege valami olyasmi lenne, hogy nap mint nap meg kell birkóznunk a személyes özönvizeinkkel, és mindenkinek megvan a maga csónakja: a lelke. De egy ilyen trip után a fájó kijózanodás sem elég ahhoz, hogy bárki elfogadja a sorsát és magába nézzen, az exfeleségtől kezdve az aktatologatón át a cég rábeszélő embereiig mindenki Jontól várja a megváltást, akit bibliai vagy tragikus szükségszerűségből a saját vére árul el. Van döbbenet az előadás végén, súlya is lenne, ha az a szőrös, időközben elnémult állat – neve is van, Artúr – nem nyitná ki az esernyőt a kopott, nyeremény motorcsónakban.