Egy Cioran idézettel kezdődik a napló: „Alkotni azt jelenti, hogy szenvedéseinket másokra testáljuk, azt akarjuk, hogy a többi ember is belemerüljön és felvállalja, átitassa magát velük, és újra átélje.”

Ez a végletekig leegyszerűsített, szövegösszefüggéseiből kiemelt közelítés valóban áll, amennyiben a szerző által átélt szenvedés képes – ugyan a személyes mélyrétegeiben maradva, de – egy önálló, mások számára is megnyíló világot teremteni. Mitől lesz egy szöveggé tett történet mások számára is átélhető? Attól, hogy ismeri a dimenzióváltás járatait, tudja, hogy egy történet megfogalmazása nem puszta öndiagnózis, tények egymásra hajigálása, hanem – s maradok ennél – egy önálló, az író magánszférájától független világot (is!) teremt. Ekkor Cioran állítása igazzá válhat.

Pallavicini Zita

Egy ígérettel indul Pallavicini Zita könyve, azzal, hogy megismerhetek „egy különös társadalmi réteget”, illetve, hogy az arisztokráciát körülvevő félreértések tisztázására kerül sor. E vállalást csak kis részben váltja be a napló, a többi az író magánügye marad. A szövegben végig érezhető az a vágy, hogy a vallomást tevő legmélyebb rétegeibe jussunk, azonban az olvasónak az utat ez a személy nem járja elő. Így csupán az életeseményei felszínén botladozunk, miközben P.Z. folyamatosan számon kéri sorstársai (értsd: az arisztokrácia) illetve a bulvársajtó, majd a neki munkát adó divatmagazin felületességét, ürességét. Az írás meghatározott irányát nem tartja, bár láthatóan arra halad, csak a történetek mögötti valódi történetek nem jelennek meg. Noha a történetek alkalmasak lennének arra, hogy az ajánlóban erősen hangsúlyozott „megéltem a gyönyört és a poklot” állapotával azonosuljunk, a megformáláshoz használt nyelv ellene játszik ennek. Az olyan megnyilatkozások, mint „annyi szeretetet tudott adni, és oly jó szeretetet kapni és adni”, „odafigyelés azokra, akik értékes emberek, holott nem rendelkeznek anyagi javakkal, de szívük, szeretetük többet ér milliárdoknál”, „az egész életed egy színház, és te vagy a főszereplő”, „mert az igazi kincs az, amikor megtaláljuk önmagunkat, csak akkor tudunk ragyogni és mások életét bearanyozi” – nem sorolom tovább, mert kifejezetten rosszat tesznek annak, hogy belemerülhessünk Pallavicini Zita szenvedéseibe.

A szerző közhelyekbe fulladó életeseményei nem itatnak át, és nem hagyják, hogy újra átéljem azokat. Pedig a prágai kalandokkal jól indul a visszaemlékezés, aztán elveszünk a sok jaj, baj, fájdalom és bántalom között. A szövegeknek nem képződik tere és környezete, melyben valóban ütni tudnának az egyébként erős történetek. Az átadni kvánt információ töredezetten és kapkodva jelenik meg, időnként mintha egy épphogy kamaszodásnak induló lány titkos naplóját lapoznám (illegális behatolóként), aki kétségbeesetten küzd a magára találásáért.

S hogy mitől őrült a szerző? Pallavicini Zita öndefiníciója valóban testre és lélekre szabott, emlékei bővelkednek a bolond történetekben, melyek javarészt abból fakadnak, hogy a szabályokra és a társadalmi megfelelésre boldogan fittyet hányó grófnő ösztönösen lavírozik a meg nem felelés útvesztőiben. „Nem leszek sápadt páternosztertöltelék” – összegzi frappánsan a magyar televízióban megélt élményeit vagy a grófnői mivoltát kutakodó érdeklődést. A zavar, előítélet, irigység, előtte celebrált pukedli, a címének köszönhető fölösleges tisztelet és/vagy erőszakolt kapcsolatteremtés helyzeteiből, a média zaklatásától hol így, hol úgy, de menekül. „Lassan annyit iszom, mint egy gödény” – mondja. „Nem érdekelt!!! Dafke provokálni akartam (…) Sokkal érdekesebb Helmut Bergerként (a 20. század egyik legtehetségesebb és egyben legprovokatívabb színésze) élni, mint unalmas, hajráfos, sötét harisnyás, lapos sarkú cipős, lódenkabátos arisztokrata ivaddéként, akiről biztos mindenki azt hiszi, hogy szőrös a lába. Ennek ellenére elfogadtam a felkérést, hogy egy ARISZTOKRATA bálon én legyek a díszvendég.” Aztán a bálon jelenlevők is, de leginkább Kis és Nagy de Maros de Verőce Éva, mind megkapják a magukét!

Őrültsége másik forrása a tapasztalathiány, ahogyan egy stábülésen elhangzó kérdés is illusztrálja: „hirtelen megkérdeztem: Mit jelent az, hogy geci? Valahogy úgy alakult, hogy 23 éves koromig elkerült ez a szó. (…) nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna ezzel a kifejezéssel.” Vagy „olyan izgalomba jöttem attól a gondolattól, hogy öngyilkos leszek, hogy szinte alig tudtam aludni” – írja, majd kemény öniróniával zárja le egy barátja által performansznak titulált öngyilkossági kísérletét. A könyvre általában is jellemző a kemény önirónia. Az anorexiájához, a grófnőségéhez, az iváshoz, a részegségeihez való viszonya mind ilyen nexusban jelennek meg.

Azonban Pallavicini Zita vallomása nyíltan vállalt útkeresés, bóklászásokkal, kitérésekkel, tévedésekkel és hibákkal; egy mozgásban tartott, nem nyugvó, magát kutató ember története, tett. Megejtő életvállalkozás. P.Z. egyelőre a betűvetés, azaz a történetvetés nehézségeivel bíbelődik, még nem nyílnak meg a teremtett világai, de láthatóan keresi azokat, ezt akceptálni kell.

Az a paradoxon járt az eszemben, amikor a végére értem a könyvnek, hogy minél beljebb mész, annál kijjebb jutsz, ami fordítva is igaz: minél kijjebb jutsz, annál inkább megérted magad. Én valahogy így képzelem el a történetet, a napló(írás)t, még ha az egy őrült grófnő története is.