Alekszander Szokurov filmjei hipnotikus hatásúak: a képek bűbája magával ragadja az elképedt nézőt, aki nem győz csodálkozni a kiapadhatatlan képi fantázia tobzódásán. A vizuális sziporkázás nem hagyja még azt sem hidegen, aki egyébként nem vevő a hatalom természetéről vagy az orosz lélekről értekező hosszas esszé-filmekre, aki ásítással reagál Oroszország anyácska másfél órás vajúdására, Hitler szótlan sétáira, a japán császár vívódására. Szokurov lenyűgöző jeleneteket lát, és lenyűgöző jeleneteit benépesíti fantázia-attrakciókkal. Nála nincsenek üres képek, a mise en scéne minden részlete csordultig van töltve. Jelenetei annyira telítettek, hogy azokba alig fér bele a zene. Mégis azt gondolom, hogy Szokurov tulajdonképpen operarendező. 

Filmjei nyolc-tíz szekvenciából állnak, és e szekvenciákat rendre úgy rendezi, mintha nem filmet, hanem színházi jeleneteket rendezne: a kamera vagy fix állású, vagy alig mozog, ha mozog, és sokat mozog, akkor nincsenek vágások, és egy jelenet eltart húsz percig is, vagy – mint az Orosz bárka esetén – akár másfél óráig, a film végéig. A beállításokban sokat mozgatja színészeit, vagyis nem közelikkel mutatja meg a színészek érzelmeit, nem az arcokra fókuszál, hanem a gesztusokra, a mozdulatokra. A filmnek azt az előnyét, hogy közel tud menni egy szereplőhöz, ritkán, csak nagyon éles helyzetekben használja ki. 

Johannes Zeiler

A hatalomtól megmámorosodott emberi korcsokat középpontba állító trilógiája már végképp szenvtelen. A Molochban Hitler a Sasfészek bősz ormai közt, harsogó szélben sétál, alant vad táj, kősziklák, zord szakadékok. Ebben a filmben, mintha a világ tetején, egy olyan ponton lennénk, ahonnan minden és mindenki látható. 

A bevezetésben a magasból, mint egy helyszínt zsákmányoló keselyű, úgy száll alá a kamera. A Faust elején azt olvashatni: „Az ég erői fel s leszállnak, nyújtván aranyvedert egymásnak”, ám már ezen a ponton érdemes tisztázni, hogy a Goethe szövegéből kiinduló értelmező eltéved a Szokurov-vadonban. E kép-látomásnak kevesebb köze van az alapműhöz, mint Edwin Porter 1909-es filmjétől Jan Svankmajer utolérhetetlen feldolgozásáig bármelyik, magát adaptációnak valló mozgóképalkotásnak.  

A hegyes sziklacsúcshoz tapadó városka ideális terepe egy gothic regénynek, nem is annyira Goethe lelne itt otthonra, mint inkább E.T.A. Hoffmann. Szokurov nem a valóságos Faust doktor, hanem az alapmű keletkezésének korába helyezi el a cselekményt. Munkája messze romantikusabb, mint Goethe műve. Különösen, ha romantikán azt értjük, hogy a tudattalan tartományában kalandozó írók, megrettenvén attól, amit ott láttak (vagy látni véltek), e rettenetről (a rettenetestől) tudósítanak történeteikkel. Hoffmann világa sejlik fel a városka utcáin is: ebben a világban szinte természetes az Ördög jelenléte. Feltűntekor nem is torpan meg senki, jelenlétét szinte természetesnek veszik. 

Isolda Dychauk

Az emberi lét értelmét, a lélek rejtelmeit kutató tudós, Faustus doktor, az első színben egy hullát boncol: annak nemi szerve fölött vágatik fel nyakáig a hasa, így belei szinte a néző elé ömlenek. Faust a kezébe veszi a szívet, és csalódottan állapítja meg, hogy abban nem lelte meg a lélek nyughelyét. Sírásók nyalábolják fel a szétfolyt beleket, a test maradékát, gyolcsba teszik, és elvonulnak vele. E perctől kezdve a film végéig, érezzük, hogy a városban, ahol a doktor lakik, orrfacsaró a bűz. 

Az elme fáradalmait oly hiábavalónak mondó Faust nem a világ titkainak kifürkészésébe belefáradt kutató e filmben, sokkal inkább kuruzsló, akinek kísérletei azért fulladtak rendre kudarcba, mert nem volt sem elég állhatatos, sem elég okos. A Goethe-szöveg ironikus ellenpontja lesz annak, amit Szokurov megmutat, a film tehát nem a szöveg illusztrációja. 

Wagner, a famulus Szokurovnál nem sokkal alávalóbb a gazdájánál. Nem is köttethető tehát olyan szerződés, mint a Goethe-műben: az Ördög egy undorító uzsorás képében mutatkozik meg, akitől Faust csak pénzt kuncsorog. Ám hiába ácsingózik, pénzt nem kap: Mefisztója csak a vágyakozást löki koncként elé. Egy tündérszerű álomlányt, akit a fürdőben lát meg először. 

Anton Adasinsky

Szokurov jelenetei varázslatosak, ugyanakkor mélyen undorítóak. A fürdőjelenet tele van kipárolgással, gőzökkel. A meztelen Mefisztó olykor kéjelegve mutatja farkincáját a ruháikat a fürdő vizében áztató, mángorló, fehér ruhás asszonyoknak. Azok sikongatva futnak előle, de nem rémülnek meg. A megtestesült ártatlanság is közöttük szorgoskodik. 

Érdekes, hogy a nálunk forgott Borgiák sorozatban a szép Isolda Dychaukra Lucrezia Borgiát osztották. Mefisztó is megfordult már hazánkban: többször láttam Anton Adaszinszkij társulatát, a Gyerevót. A kissé mindig fáradtnak tűnő Faust (Szokurov zseniális szereposztó) egy német sorozatszínész, Johannes Zeiler – a Tetthely vagy a Rex felügyelő eseteinek nyomon követői biztosan emlékeznek rá – elképesztően hiteles ebben a romantikától bűzlő álom-világban. 

Minden jelenetre, sőt szinte minden képre jut gyomrot felkavaró látvány – ezek közé tartozik még az Ördögöt mindenhová követő rajongó nagyságos-asszony, Hanna Schygulla is -, a kocsmajelenetben (mikor is Faust megöli a vágy-tárgy testvérét) folyik le az állakon a zsír, mindenki böfög. A fiú temetésén hullák kapaszkodnak Faust nadrágszárába. A Margitot magába bolondítani kívánó Wagner egy csecsemőnagyságú, emberként sápítozó homonculust dug a lány orra alá, ám az üvegcse összetörik, a homonculus a földön vigyorogva-vicsorogva múlik ki. Az izlandi végkifejletben – ebben a hideg pokolban, gejzírekkel, meleg tavakkal – Faust egy kőtömbbel zúzza szét Mefisztó koponyáját. 

A képek forrása: PORT.hu

Nem okozhat meglepetést, hogy ezért az erős látványvilágért, az Amélie csodálatos élete operatőre, Bruno Delbonnel a felelős: ilyen stilizáció-fokkal bíró képvilágot csak kevesen tudnak teremteni. Erős kompozíció minden jelenet: mintha díszletfestők dolgozták volna ki. Megannyi képzőművészt lehetne hírbe hozni Szokurovval – Brueghelt, Cranachot, Boscht –; a rendező a Goethe-mű mefisztói síkjain hoz igazi megoldásokat, ám a mű emelkedett (a művet a lételméleti alapművek közé emelő) dimenzióival adós marad. A csupasz látványra, a kép-varázslatra összpontosít. Mintha alkímián csak az aranycsinálást értené, a léleknemesítést nem. Kilúgozza a történetből a transzcendenst, akárcsak Gounod. És akárcsak a francia Faust-opera, ez a mű is csak a szerelmi szálat tartja meg. 

Szokurov Faustja olyan, mintha egy operaelőadást vittek volna vászonra. A Rosztropovics-Visnyevszkaja házaspárról, Sosztakovicsról, Mahlerről, Mozartról filmet, dokumentumfilmet készítő rendező még Boito operájának mélységéig sem hatol le. Mefisztója harákolva, nevetgélve dünnyögi maga elé: „eladó az egész világ”. 

Arra a kérdésre, hogy miért e filmet méltatta a legnagyobb díjra a Darren Aronofsky (Fekete hattyú) vezette zsűri Velencében, egyszerű a válasz: Aronofsky éppúgy a romantika elkötelezettje, mint Szokurov.