 Diane Arbus: Fiatal férfi hajcsavarókkal az otthonában, 20. utca, Nyugat, N.Y.C. 1966 |
A párizsi Concorde tér kötelező turistalátványosság. Közepén patinás szökőkút és az egyiptomi Luxor templom elől származó ajándék obeliszk, balra a Champs Elysée sétányának legeleje, ahol egykoron a nyaktiló véget vetett Marie Antoinette életének (s aki utolsó pillantásával majdhogynem ugyanezeket az épületeket láthatta, mint a mai járókelő). Itt, a Tuileriák kertjének végénél két fontos kiállítóterem is van, ahová érdemes betérni. Egyikük, a Jeu de Paume, a téli szezonban nagyméretű retrospektív tárlattal adózik a másságot lírai képekbe örökítő dokumentarista fotós, az amerikai Diane Arbus előtt.
A bőséges anyagú, több mint kétszáz fényképet felsorakoztató kiállítást nem szokványos módon állították össze a kurátorok. Nincs ugyanis kronológiai vagy tematikus sorrend, a képek egyedisége, a látvány tapintható ereje a vezérmotívum. Egyetlen elkülönített terem képez kivételt, ott ugyanis az életmű utolsó korszakának fontos stációja, nyomasztó témája lel otthonra: a fogyatékosság kérdése, s azon belül is egy értelmi fogyatékosok Halloween-felvonulásáról készített szívszorító sorozat 1969 októberéből. (Amelyről Arbus így vallott: „Végre megvan, amit kerestem. Annyira líraiak és finomak és szépek.”) Az utolsó két terem a művészről szóló dokumentációknak van fenntartva, ahol sokáig elidőzhetünk: a falakon idézetek, emlékek, naplóbejegyzések, az életút állomásai családi képanyaggal kiegészítve, na meg a munkaeszköz, a megismételhetetlen pillanatokat dokumentáló fényképezőgép, mindez a hagyatékból. Diane Arbus ugyanis már nincsen köztünk, 1971-ben végleg távozott, önakaratából s nagyon korán, negyvennyolc évesen. Néhány év alatt a legnagyobbak közé verekedte magát, s bár pályája viszonylag későn indult, gyorsan ismertté vált, jelentős kiállításokon szerepelt, egyetemen taníthatott, Guggemheim-ösztöndíjat nyert, Richard Avedon barátja volt, munkáiban pedig Nan Goldin előtt felvetette és megjelenítette az emberi elesettséget és intimitást. Egyszóval hatalmas az életmű jelentősége.
A tárlat sajátossága, hogy a termekben – a tömör bevezetőt leszámítva – csupán a fotók dominálnak, s legfeljebb a képcímek szolgáltatnak adalékot. A feliratok tehát nem törik meg a szemlélődést, a látogató hosszasan belemerülhet az ötvenes-hatvanas évek Amerikájának hétköznapjaiba. Arbust kezdetben többnyire az utca embere foglalkoztatta, ám idővel fokozatosan bevonzotta a furcsa, különös arcokat, helyzeteket. Ebben tanárának, Lisette Modelnek is szerepe volt, aki bátorította ezen az úton. Legfőbb terepe a Central Park volt, ahol kalapos idős barátnők, pihenő vagy veszekedő házaspárok, cigarettázó kamaszfiúk, szerelmespárok, gránáttal grimaszoló gyerek, csontsovány férfi sorakoztak fel a kamerája előtt, nem ritkán csellengők, a társadalom peremére szorult emberek. A visszaemlékezések szerint Diane Arbus kisugárzása, rábeszélő képessége erős volt, egyetlen mondattal meg tudta fogni a portréalanyt, egy őszinte „Milyen csodálatos maga, lefényképezhetem ?” kérdéssel. S valóban, ezek a modellek bár ritkán szépek a szó klassszikus értelmében, sosem csúnyák, és nagyon emberiek.
 Diane Arbus: Kisfiú játék kézigránáttal, Central Park, N.Y.C. 1962 (A képek forrása: jeudepaume.fr) |
A portrék lenyűgöző erővel bírnak, és sok esetben megrázóak. Kiérezhető belőlük az az elemi igény, ahogyan a fényképész kutatja, keresi a rendkívülit. És sikerrel jár. Gyakran a portréalanyok sajátos tekintete kelti fel ezt a hatást. A megörökített emberek jelentős hányada szemhibás, kancsal, vak, már-már bántóan világos szemű, netán madárkeretes szemüveget vagy extravagáns álarcot visel, így nem látni a szemét. Az áváltozóművészekről, drag queenekről készített portrék alanyai kétes lokálok, kabarék fellépői, hajcsavaros, cigarettázó transzvesztiták, flitteres fellépőruhában az objektívnek pózoló hermafroditák – megfáradt, nagyon emberi arcok a mondén világból, munkahelyük kulisszái között, az öltözőben vagy otthoni kanapéjukon pihenve ki a hatvanas évek Amerikáját.
Az egyik legmegrázóbb kép egy óriásfiút ábrázol, amint miniatűrnek tűnő szüleihez Gulliverként lehajol (A jewish giant and his parents at home in the Bronx, 1970). Letűnt idők dívái, Mae West és más, kiörgedett szépasszonyok pózolnak habos, szürreális csillogásban az eljövendőnek. Ismert személyiségekről, Susan Sontagról, Marcello Mastroianniról, Borgesről vagy Bertolt Brecht özvegyéről is akad pár remek portré. A képek jellegzetessége, hogy Arbus modelljei belecsábulnak az objektívbe – a fotográfus ritkán örökít meg elkapott pillanatot, inkább beállított helyzeteket látunk. A modell szinte mindig részese a fotózás tevékenységének, sőt nem ritkán provokálja, várja, hogy kattanjon a vaku, hogy pózolhasson. A róla készült portréfilmben Diane Arbus azt mondja erről, hogy saját kiváncsisága – ti. hogy hogyan élnek idegen lakásokban idegen emberek – tökéletesen összehangolható volt modelljeinek nárcizmusával, s erre a kamera lojális eszköznek bizonyult.
Diane Arbus kiváncsiságának mozgatórugója a különös, a bizarr felkutatása és felmutatása volt. Őt, aki az élet napos oldaláról jött (jómódú zsidócsaládba született, apjának a Ötödik sugárúton volt áruháza), untatta a jólét, a holmi polgári értékek, és egyre nagyobb mélységeket akart bejárni, megtapasztalni. „A társadalmi lépcső legtetején születtem, a köztisztességnek örvendő nagypogárságban, ám azóta mindent megtettem annak érdekében, hogy kiessek közülük.”
A kiállítás 2012. február 5-ig látogatható.