Tasnádi István: East Balkán/Bárka Színház
2012.02.02.

Mi mindent másképp csináltunk: jók voltunk, szófogadóak és fogalmunk sem volt a lázadásról. Ezek már azt csinálnak, amit akarnak, az androidos telefonjukat nyomkodják, és nem adják át a helyüket a villamoson. Az éjszaka is: gépek zenélnek, mindenki marihuánát szív és alkoholt iszik. PUSKÁS ANNA ÍRÁSA.

Tasnádi István darabjában felvillannak a budapesti éjszakai élet sztereotip képei: csajozás és pasizás, kötelező alkoholfogyasztás, kábítószerezés, rosszullét, másnap. A bulizás valószínűleg most sem sokkal veszélyesebb, mint húsz évvel ezelőtt volt, talán csak egy kicsit nagyobb körülötte a felhajtás.

Az East-Balkán azért tűnik roppant hitelesnek, mert fiatalok szájába adja az egyes történeteket, s így fenntartja a civilség, a konstruálatlanság látszatát, elhitetve a gyanútlan nézővel, hogy amit lát, az úgy is van. Talán éppen emiatt van az, hogy a játék egyszerű és mentes a maníroktól. Amíg a tömegjeleneteknél az egyformaságra törekednek a színészek, addig a monológoknál a szereplők egyéni történeteibe nyerhetünk betekintést. Ilyen történet például Somáé (Dér Zsolt), aki 27 000 forintot költött a WestEndben, hogy öltözékével megfeleljen barátai elvárásainak. Egy szorongó fiatal monológja ez, akinek egyetlen vágya, hogy a többiek elfogadják, méltó tagja legyen az éjszakának. 

Szerelme, Janka (Herman Flóra) hasonló komplexusokkal küzd: nem szeret alkoholt inni, nem szereti a hangos zenét, buliba ő is csak azért jár, hogy a többiek ki ne közösítsék, és mert úgy tűnik, ez az egyetlen módja annak, hogy Somával találkozhasson. A szórakozóhelyen meg is találják egymást, Flóra gólyalábon érkezik, Soma pedig két barátjának vállára ülve, s a mesebeli szerelmespár a többiek fölé magasodik, jelezve ezzel, hogy létezhet kiút ebből a világból, ki lehet állni a sorból.

Dér Zsolt
Dér Zsolt
A West-Balkán tragédiájának színpadi adaptációja egy szemtanúkkal készített interjúsorozat segítségével született meg, ami tovább növeli a történet hitelességét, ám szerencsére nem elégszik meg az események egyszerű dokumentációjával, helyette az okok feltárásának igényével lép fel. Az előadásban ugyanis a kamaszok mellett megjelenik a szülők generációja is, akik persze kivétel nélkül mindent rosszul csinálnak. Pléjsztésönöző apukák, korukkal megbékélni képtelen anyukák, a két generáció közti kommunikáció kudarcai. 

Két felnőtt szereplője van az előadásnak, akik mégis bejuthatnak a fiatalok kisajátított terébe, a buliba. Az egyik – nem túl meglepő módon – a szórakozóhely tulajdonosa (Dévai Balázs), aki azért lehet jelen ebben a térben, mert ő birtokolja azt. Egy gonosz apafigura, aki uralkodik a „gyermekein”, helyzetével persze vissza is él, és az egyik csinos, fiatal lányt (Sipos Viktória) a ketrecbe csalja táncolni, majd röviddel ezután zaklatni kezdi. Az övénél azonban érdekesebb talán az Anya (Varga Anikó) figurája. Unatkozó, minden bizonnyal elvált nő, a kapuzárási pánik küszöbén, aki liberális szellemben neveli lányát. Ez röviden annyit tesz, hogy mindent megenged neki. A buli estéjén anya és lánya a legnagyobb egyetértésben szívja otthon a zöldet, majd a közös jókedvből megszületik a gondolat: együtt indulnak az éjszakába. 

Ám Anya beilleszkedése a fiatalok világába nevetséges és lehetetlen próbálkozás. A trendi, márkás party-göncbe öltözött fiatalok mellett avíttságával tűnik ki a ruhája, egy piros hálóinghez hasonló darab a nyolcvanas évek végéről, mely ékes bizonyítéka annak, hogy utoljára az özönvíz előtt járt szórakozóhelyen. Kívülállósága azonban akkor válik egyértelművé, amikor a női vécében megpróbál drogot rendelni lánya telefonjáról, de mivel nem beszéli a fiatalok nyelvét, nem tudja azt, amit mindenki tud: a dealert tilos magázni.

Az előadás közelítő-távolító jellege erősen emlékeztet a Skins című brit sorozatra. Mindkettő arra törekszik, hogy a bulizó tömegből kiemelje és egyénítse az egyes fiatalok saját történetét. Amíg azonban a Skins egy objektív nézőpont megteremtését célozza meg, addig az East Balkán kifejezetten oktató jelleget ölt és könyörtelenül ítélkezik. A szórakozóhely például úgy jelenik meg, mint maga a pokol: a villódzó neonfények között alig látunk belőle valamit, amit mégis látunk, az viszont ijesztő és erőszakos. A diszkó tulajdonosa zaklatni kezdi Petrát, a fiúk összeverekednek, az egyik srác hátára csontváz van festve olyan festékkel, ami csak UV-fényben látszik. Igen, a halál itt sétál közöttünk, és nagyon nehéz észrevenni. 

A kamaszkor bizonytalansága ihlette Heike Vollmer díszletét is, s mint ilyen, koherensen, de mégsem túl didaktikus módon illeszkedik az előadás struktúrájához. Az egyetlen díszletelem a színpadon egy monumentális méretű, fejjel lefelé fordított háztető váza. Deszkáin néha bizonytalanul lépkednek, néha vakmerő bátorsággal ugrálnak, csimpaszkodnak a szereplők, mit sem törődve azzal, hogy bármikor leeshetnek. Az instabilitás valamint az egyensúly megtartása nagyban hozzájárul a színészi munkához is. A balanszban maradásra történő koncentráció elveszi ugyanis a lehetőséget a színészektől, hogy túljátsszák szerepeiket. Ez abban a jelenetben felettébb szembetűnő, amiikor Timi (Császár Réka) arra kéri édesanyját, hogy jobban féltse őt. A hisztis kamaszlány figuráját ekkor elnyomja a fizikai munkára való koncentráció, és emiatt mintegy mellesleg veti oda a szavakat anyjának. Beleélni magát a szerepbe csak akkor jut ideje, amikor pár pillanatra megáll és szünetet tart koreográfiájában, hangja azonban határozott marad és kegyetlenül őszinte. 

Császár Réka, Varga Anikó, Dér Zsolt.
Császár Réka, Varga Anikó, Dér Zsolt. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
Az előadás legüdítőbb pillanatai azok a „sztorizgatós” jelenetek, amelyekben a fiatal néző magára, az idősebb pedig kamasz gyermekére ismerhet. Ilyen az állandó mobiltelefon-nyomkodás, hétköznapi szlengek beiktatása (rainbow-party, laszti, tavaszi tekercs stb.) és a colour local helyszínek, mint a Kuplung, a Gödör, a Bródy, a Király utcában a kebabos vagy a forgó óra a Nyugatinál. És itt vannak még azok a roppant fontos kérdések is, mint a „mit vegyek fel” vagy „mit igyak ma este”. Megjelenik például egy lány és egy fiú, akik az éjjel-nappali előtt várakoztatják türelmetlen barátaikat, mert nem tudnak dűlőre jutni az italkérdésben. A lány pezsgőt szeretne gumicukorral, míg a fiú minél olcsóbban és hatékonyabban szeretne lerészegedni. Miként összesen körülbelül egy ezresük van, képtelenek közös nevezőre jutni. Valahonnan ismerős a helyzet, ettől olyan otthonos és vicces az egész.

Ugyanígy idézi meg a valóságot az előadás a huszonhetesek klubjáról szóló dallal is. Jim Morrison, Janis Joplin, Kurt Cobain, Amy Winehouse. A követendő példa az önpusztítás, korán meghalni kiváltság, erről szól a dal, persze rengeteg iróniával. Ám úgy tűnik a felsorolásból, hogy a probléma nem kizárólag mai, hiszen nem volt ez másként ’94-ben és ’70-ben sem, közelibbnek csak a West-Balkán tragikus eseményeitől és a körülötte lévő médiabotránytól tűnik. Az East Balkán címtől és az események drámai megidézésétől egyébként is kissé bulvárosnak tűnik az előadás, és didaktikussága ellenére mégiscsak mintha még egy bőrt kívánna lehúzni a történtekről.

Az előadás befejező képei egyszerűek, tiszták és sokatmondóak: a fiatalok sorban állnak egy szórakozóhely előtt, hiszen minden maradt a régiben. Újra sokan vannak, újra azt várják, hogy bejussanak. Ám valami mégis megváltozott, a sorból egyenként fordulnak ki a fal felé, hiszen képtelenség többé ugyanúgy állni, egymás szemébe nézni vagy felhőtlenül szórakozni, ha az ember már átélt egy ilyen tragédiát. Elfordulásukban benne van a saját halálra való emlékezés, hiszen akár ők is lehettek volna, akiket eltaposnak, és a felelősség érzése, hogy talán miattuk történt az egész.
 
Szerző: Puskás Anna
Szerző:  Tasnádi István,  Rendező:  Vidovszky György,  Játsszák:  Herman Flóra, Dér Zsolt, Császár Réka, Balla Richárd, Sipos Viktória, Koloszár András, Könczei Anna, Juhász Lajos, Vitányi-Juhász István, Varga Anikó, Dévai Balázs, Ivánovics Beatrix,  Zene:  Monori András,  Díszlettervező:  Heike Vollmer,  Jelmeztervező:  Szabó Gergely,  Koreográfus:  Gyevi-Bíró Eszter,  Fény:  Sarah Jane Shileds,  Dramaturg:  Egri Bálint,  A rendező asszisztense:  Gábos Katalin
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Miniszteri keret
A darab megíratására és bemutatására (2011)
További támogatás: 1 200 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A darab ősbemutatójára (2011)