Mi mindent másképp csináltunk: jók voltunk, szófogadóak és fogalmunk sem volt a lázadásról. Ezek már azt csinálnak, amit akarnak, az androidos telefonjukat nyomkodják, és nem adják át a helyüket a villamoson. Az éjszaka is: gépek zenélnek, mindenki marihuánát szív és alkoholt iszik. PUSKÁS ANNA ÍRÁSA.
Tasnádi István darabjában felvillannak a budapesti éjszakai élet sztereotip képei: csajozás és pasizás, kötelező alkoholfogyasztás, kábítószerezés, rosszullét, másnap. A bulizás valószínűleg most sem sokkal veszélyesebb, mint húsz évvel ezelőtt volt, talán csak egy kicsit nagyobb körülötte a felhajtás.
Az East-Balkán azért tűnik roppant hitelesnek, mert fiatalok szájába adja az egyes történeteket, s így fenntartja a civilség, a konstruálatlanság látszatát, elhitetve a gyanútlan nézővel, hogy amit lát, az úgy is van. Talán éppen emiatt van az, hogy a játék egyszerű és mentes a maníroktól. Amíg a tömegjeleneteknél az egyformaságra törekednek a színészek, addig a monológoknál a szereplők egyéni történeteibe nyerhetünk betekintést. Ilyen történet például Somáé (Dér Zsolt), aki 27 000 forintot költött a WestEndben, hogy öltözékével megfeleljen barátai elvárásainak. Egy szorongó fiatal monológja ez, akinek egyetlen vágya, hogy a többiek elfogadják, méltó tagja legyen az éjszakának.
Szerelme, Janka (Herman Flóra) hasonló komplexusokkal küzd: nem szeret alkoholt inni, nem szereti a hangos zenét, buliba ő is csak azért jár, hogy a többiek ki ne közösítsék, és mert úgy tűnik, ez az egyetlen módja annak, hogy Somával találkozhasson. A szórakozóhelyen meg is találják egymást, Flóra gólyalábon érkezik, Soma pedig két barátjának vállára ülve, s a mesebeli szerelmespár a többiek fölé magasodik, jelezve ezzel, hogy létezhet kiút ebből a világból, ki lehet állni a sorból.
Dér Zsolt
A West-Balkán tragédiájának színpadi adaptációja egy szemtanúkkal készített interjúsorozat segítségével született meg, ami tovább növeli a történet hitelességét, ám szerencsére nem elégszik meg az események egyszerű dokumentációjával, helyette az okok feltárásának igényével lép fel. Az előadásban ugyanis a kamaszok mellett megjelenik a szülők generációja is, akik persze kivétel nélkül mindent rosszul csinálnak. Pléjsztésönöző apukák, korukkal megbékélni képtelen anyukák, a két generáció közti kommunikáció kudarcai.
Két felnőtt szereplője van az előadásnak, akik mégis bejuthatnak a fiatalok kisajátított terébe, a buliba. Az egyik – nem túl meglepő módon – a szórakozóhely tulajdonosa (Dévai Balázs), aki azért lehet jelen ebben a térben, mert ő birtokolja azt. Egy gonosz apafigura, aki uralkodik a „gyermekein”, helyzetével persze vissza is él, és az egyik csinos, fiatal lányt (Sipos Viktória) a ketrecbe csalja táncolni, majd röviddel ezután zaklatni kezdi. Az övénél azonban érdekesebb talán az Anya (Varga Anikó) figurája. Unatkozó, minden bizonnyal elvált nő, a kapuzárási pánik küszöbén, aki liberális szellemben neveli lányát. Ez röviden annyit tesz, hogy mindent megenged neki. A buli estéjén anya és lánya a legnagyobb egyetértésben szívja otthon a zöldet, majd a közös jókedvből megszületik a gondolat: együtt indulnak az éjszakába.
Ám Anya beilleszkedése a fiatalok világába nevetséges és lehetetlen próbálkozás. A trendi, márkás party-göncbe öltözött fiatalok mellett avíttságával tűnik ki a ruhája, egy piros hálóinghez hasonló darab a nyolcvanas évek végéről, mely ékes bizonyítéka annak, hogy utoljára az özönvíz előtt járt szórakozóhelyen. Kívülállósága azonban akkor válik egyértelművé, amikor a női vécében megpróbál drogot rendelni lánya telefonjáról, de mivel nem beszéli a fiatalok nyelvét, nem tudja azt, amit mindenki tud: a dealert tilos magázni.
Az előadás közelítő-távolító jellege erősen emlékeztet a Skins című brit sorozatra. Mindkettő arra törekszik, hogy a bulizó tömegből kiemelje és egyénítse az egyes fiatalok saját történetét. Amíg azonban a Skins egy objektív nézőpont megteremtését célozza meg, addig az East Balkán kifejezetten oktató jelleget ölt és könyörtelenül ítélkezik. A szórakozóhely például úgy jelenik meg, mint maga a pokol: a villódzó neonfények között alig látunk belőle valamit, amit mégis látunk, az viszont ijesztő és erőszakos. A diszkó tulajdonosa zaklatni kezdi Petrát, a fiúk összeverekednek, az egyik srác hátára csontváz van festve olyan festékkel, ami csak UV-fényben látszik. Igen, a halál itt sétál közöttünk, és nagyon nehéz észrevenni.
A kamaszkor bizonytalansága ihlette Heike Vollmer díszletét is, s mint ilyen, koherensen, de mégsem túl didaktikus módon illeszkedik az előadás struktúrájához. Az egyetlen díszletelem a színpadon egy monumentális méretű, fejjel lefelé fordított háztető váza. Deszkáin néha bizonytalanul lépkednek, néha vakmerő bátorsággal ugrálnak, csimpaszkodnak a szereplők, mit sem törődve azzal, hogy bármikor leeshetnek. Az instabilitás valamint az egyensúly megtartása nagyban hozzájárul a színészi munkához is. A balanszban maradásra történő koncentráció elveszi ugyanis a lehetőséget a színészektől, hogy túljátsszák szerepeiket. Ez abban a jelenetben felettébb szembetűnő, amiikor Timi (Császár Réka) arra kéri édesanyját, hogy jobban féltse őt. A hisztis kamaszlány figuráját ekkor elnyomja a fizikai munkára való koncentráció, és emiatt mintegy mellesleg veti oda a szavakat anyjának. Beleélni magát a szerepbe csak akkor jut ideje, amikor pár pillanatra megáll és szünetet tart koreográfiájában, hangja azonban határozott marad és kegyetlenül őszinte.
Az előadás legüdítőbb pillanatai azok a „sztorizgatós” jelenetek, amelyekben a fiatal néző magára, az idősebb pedig kamasz gyermekére ismerhet. Ilyen az állandó mobiltelefon-nyomkodás, hétköznapi szlengek beiktatása (rainbow-party, laszti, tavaszi tekercs stb.) és a colour local helyszínek, mint a Kuplung, a Gödör, a Bródy, a Király utcában a kebabos vagy a forgó óra a Nyugatinál. És itt vannak még azok a roppant fontos kérdések is, mint a „mit vegyek fel” vagy „mit igyak ma este”. Megjelenik például egy lány és egy fiú, akik az éjjel-nappali előtt várakoztatják türelmetlen barátaikat, mert nem tudnak dűlőre jutni az italkérdésben. A lány pezsgőt szeretne gumicukorral, míg a fiú minél olcsóbban és hatékonyabban szeretne lerészegedni. Miként összesen körülbelül egy ezresük van, képtelenek közös nevezőre jutni. Valahonnan ismerős a helyzet, ettől olyan otthonos és vicces az egész.
Ugyanígy idézi meg a valóságot az előadás a huszonhetesek klubjáról szóló dallal is. Jim Morrison, Janis Joplin, Kurt Cobain, Amy Winehouse. A követendő példa az önpusztítás, korán meghalni kiváltság, erről szól a dal, persze rengeteg iróniával. Ám úgy tűnik a felsorolásból, hogy a probléma nem kizárólag mai, hiszen nem volt ez másként ’94-ben és ’70-ben sem, közelibbnek csak a West-Balkán tragikus eseményeitől és a körülötte lévő médiabotránytól tűnik. Az East Balkán címtől és az események drámai megidézésétől egyébként is kissé bulvárosnak tűnik az előadás, és didaktikussága ellenére mégiscsak mintha még egy bőrt kívánna lehúzni a történtekről.
Az előadás befejező képei egyszerűek, tiszták és sokatmondóak: a fiatalok sorban állnak egy szórakozóhely előtt, hiszen minden maradt a régiben. Újra sokan vannak, újra azt várják, hogy bejussanak. Ám valami mégis megváltozott, a sorból egyenként fordulnak ki a fal felé, hiszen képtelenség többé ugyanúgy állni, egymás szemébe nézni vagy felhőtlenül szórakozni, ha az ember már átélt egy ilyen tragédiát. Elfordulásukban benne van a saját halálra való emlékezés, hiszen akár ők is lehettek volna, akiket eltaposnak, és a felelősség érzése, hogy talán miattuk történt az egész.