Az öldöklés istene
2012.01.11.

Az öldöklés istene két oldalról is megközelíthető: a filmművészet hetvennyolc éves mesterének és négy kiváló színésznek újabb alkotásaként, illetve egy közepesen üres dráma teátrálisnak maradt mozgóképes adaptációjaként. RUPRECH DÁNIEL KRITIKÁJA.

Persze egy mű megítélésében nem kell sok szerepet játszania annak, hogy rendezője milyen életművel büszkélkedhet, annak meg végképp nem, hogy hány évesen alkot, a moziterem elhagyásának pillanatát azonban mégiscsak meg tudja határozni az előzetes elvárás, a korábbi filmek minősége. Csak egy példa: a Match Point óta csalódott vagyok Woody Allen filmjei miatt, mert ha szereznek is egy-egy kellemes pillanatot, egyszerűen csak árnyékai korai munkáinak.

Ha végignézzük a hatvanas-hetvenes években indult, lassan klasszikussá váló amerikai (vagy inkább: Hollywood-közeli) filmrendezők sorát, Coppolától Lynch-en át Spielbergig és tovább, két utat látunk. Vagy jóformán felhagytak az alkotással, vagy kifogytak a szuszból, még ha ezt nem is nagyon akarja elfogadni a világ (lásd Scorsese). Kivétel persze akad, például az egyenletesen jó minőségben alkotó Clint Eastwood, vagy az új utakat találó David Cronenberg. 

Kate Winslet
Kate Winslet
És itt van Roman Polanski, akinek a nyolcvanas-kilencvenes években - egészen A zongoristáig (2002) bezárólag - nem nagyon sikerült megrengetnie a filmvilágot. Majd a felejthető Twist Olivér (2005) után elkészítette A szellemírót (2010) és most Az öldöklés istenét. Látszólag e két filmnek nem sok köze van egymáshoz, egy dologban azonban egyeznek. Nem érződik rajtuk a korábbi mesterművek színvonalára törekvő erőlködés, ami például A kilencedik kapuról (1999) nem mondható el. Magyarán: tiszta munkák, amelyek nem vállalkoznak sokra. 

Polanskit azért érdemes dicsérni, mert nem esett önmaga másolásának a csapdájába. Tudja, hogyan kell döcögéstől, unalomtól mentes filmeket készíteni és hogy hogyan maradnak a filmjei minden hibájuk ellenére élvezhető alkotások. (z persze már egy másik kérdés, hogy ezeket a filmeket mennyire értékelik túl a kritikusok és fesztiválszervezők, esetenként a rendező személyes sorsának alakulása tükrében.) És már itt is vagyunk tulajdonképpeni témánknál: Az öldöklés istene szórakoztató mozi lett, pedig sok sebből vérzik. Négy remek színész, Jodie Foster, John C. Reilly, Kate Winslet és - mindenekelőtt - Christoph Waltz parádéja. A filmmel kapcsolatban azonban bennünk marad a kérdés: mit ér mindaz, ami itt végbemegy, vagyis mit ér Yasmina Reza kreálmánya, aki színdarabjának forgatókönyvvé adaptálásában maga is részt vett, illetve hogyan működik mindez filmen? 

Jodie Foster, Christoph Waltz
Jodie Foster, Christoph Waltz
A helyszín New York, ennél pontosabban egyetlen lakás – Polanski terepe ez, mégsem lesz igazán jelentősége a zárt térnek. A film főszereplője négy középosztálybeli értelmiségi, akik kezdetben egymásnak eső gyermekeik ügyét igyekeznek megbeszélni, miközben Buñuel Az öldöklő angyalának láthatatlan falai térnek vissza: addig nem tudják elhagyni a lakást, amíg különböző formációkat alkotva (hol házastársakként, hol nemek szerinti párban) teljesen meg nem alázzák egymást. A figurák mintha Woody Allen filmjeiből jönnének, persze ilyen messzire nála soha nem merészkedtek a szereplők. 

Reza és Polanski forgatókönyvével csupán annyi a baj, hogy nem mond éleslátó kritikát, illetve nem a jellemek igazi voltának napvilágra kerüléséből fakadó feszültségre épít (mint tette azt a rendező első filmjében, a Kés a vízben című mestermunkában), hanem csupán – gyakran az önismétlés hibájába eső – felszínes karikatúra, cinikus gúnyolódás. Paródia, mely dialógusaival főként verbális poénokra törekszik, üres karaktereiről pedig csak a színészek munkája hiteti el, hogy többek egyszerű papírmasé figuráknál. Ezzel együtt játékuk megőrzi a teatralitást, melyet a film képi világa sem ellensúlyoz. A plánozással megszűnik a színészek szimultán játéka, a beállítások nagy része mégis igyekszik mind a négyüket egyben tartani. Ennek egy-egy egészen ötletes kép lesz az eredménye, melyekben általában Pawel Edelman operatőr a tükröt használja a sík „teresítésére”. Bár ezáltal megint csak a színházi jelleget őrzik meg, kétségtelen, hogy nagyobb ereje lesz a premier plánoknak, amelyeket a legfeszültebb pillanatokban hatásosan használnak. A film előrehaladtával változás áll be a kamera „állapotában” is: a kezdeti steadycammel sikló svenkek lebegését gyakrabban váltja fel a kézikamerásabb finom remegés, mely még passzol is a cselekményhez, a szereplők idegállapotának hullámzásához. Polanski használja a film eszközeit, mégsem válik igazi mozivá munkája.

A képek forrása: port.hu
A képek forrása: PORT.hu
Egy jelenetben következetesen megidézi korábbi alkotásait. Hőseink csatározása a folyosóra is kiterjed, az első hangosabb szóra pedig résnyire nyílik a szomszéd ajtaja, és egy ember jelenik meg benne: csak áll és néz, arca rezzenéstelen, épp úgy, mint A bérlő bábszerű lakói. A megfigyeltségtől, a nevetségessé válástól való szorongás - mely még a Macbeth végén is megjelenik egy percre –, illetve a másik oldal, a leleplezés és megalázás öröme most is végighúzódik a művön. Az egész azonban nem fut ki sehová. Hacsak azt az elcsépelt gondolatot nem tartjuk a film mondanivalójának, hogy az ember ösztönlény, aki elegáns öltönybe bújhat, ízlésesen berendezheti a lakását és ésszerűen megpróbálhat feloldani konfliktushelyzeteket, tetteit azonban mégiscsak az öldöklés istene fogja vezérelni.
 
Mindezt egy olyan moziból tudjuk meg, amelynek – még ha tesz is néhány tétova lépést a lefényképezett színháztól a filmmé válás felé - a zárómondatához inkább a függöny legördülése, mint a stáblista illene.
 
Szerző:  Yasmina Reza,  Rendező és forgatókönyvíró:  Roman Polanski,  Zene:  Alexandre Desplat,  Operatőr:  Pawel Edelman,  Szereplők:  Jodie Foster, Kate Winslet, Christoph Waltz, John C. Reilly, Elvis Polanski, Eliot Berger, Joseph Rezwin