Cirkus Cirkör: Wear it like a crown / Trafó
2012.01.19.

A múlt nyáron Almádiban a strandon megjelentek a Cirkus Cirkör klónjai. Levegővel feszített kétméteres gömbök csúszkáltak pár centis vízen, benne gyerekek dülöngéltek meggyőzően demonstrálva, mennyire sokat kell tudnia egy akrobatának. JÁKFALVI MAGDOLNA KRITIKÁJA.

A Cirkus Cirkör pár évvel ezelőtti tomboló sikerét az az új cirkuszos attitűd hozta meg, mely történetbe írja, s a színpadon szinte filmes narrációként mutatja meg a test el nem hihető, fel nem fogható képességeit. Az új cirkusz svéd változata mindezt nem kizárólag szürreális vagy fantasy közegbe illeszti, mint a kanadai Cirque du Soleil produkciói, hanem a hétköznapi élet és a klasszikus cirkusz mindennapos egyezéseire hívja fel figyelmünket.

A Wear it like a crown produkciójukhoz porondot építettek a Trafó játékterének közepébe, fölé koronát íveltek fémlétrából, így a cím és a tér kettőse narratív guide-ként vezethet végig az előadáson. Hat művész hatféle kommunikációs programot kínál: a konferanszié vörös hajsávval, a botakrobata rasztacopffal, a késdobáló jinju-dizájnnal, az erőművész-zsonglőr vásárian tar koponyával, az akrobata lányok cselsztonos rakott hullámokkal takarják azt, ami az est témája: az agyat. Annak is mintha a jobb féltekéje, a kreatívabb, a művészi funkciókért felelős rész lenne a testről szóló CC-s trilógiát lezáró produkció témája, legalábbis a konferanszié attribútuma, egy félméteres gumiagy, rendre erre tereli figyelmünket. De az átrendezést támogató klasszikus bohócfeladaton túl a produkció nem történeteket, hanem most hangsúlyosan képeket sorakoztat egymás után. 

A Wear it like a crown-t vetítés kíséri, s ezek a rövidfilmek és animációk a kameratechnika, a színhasználat, a látószögek, az objektívek keverésével kicsit mangás, kicsit ezoterikus világgá formálják mindazt, ami előttünk a színpadon egyszerűnek és hétköznapinak tűnik. Az animáció alkalmazásának erős példája, amikor a vetítővásznon sűrű fekete erdő közeledését látjuk, a porondon fekete szalagfüggöny hull alá, az animációban a fák csontos ujjakká, majd csupasz csontokká alakulva inganak, s azért nem lesz elviselhetetlenül közhelyes a kép, mert közben a nézőtér fölé beleng a selyemakrobata.

A színházban a technikai közvetítettség a testre, az akrobaták jelenlétére irányítja a figyelmet, éppen ezért az új cirkusz formanyelvében a vetítés általában a vj-k programjait, a fraktáló ábrákat használja, mert elég a háttér vetített kiterjesztése, elég a felkeltett érzelmek párhuzamos dramaturgiájú erősítése a testek lenyűgöző ügyessége mögé. Most azonban Johan Bååth filmjei mintha rövid kis biográfiák lennének, egyes számok mögött látjuk a karaktert saját (persze fiktív) közegében. Látunk egy kis házikót, elzárt szobáiban szürke lényeket hol piros cipők halmán spárgázva, hol fűrészfogat fogkefével tisztítva, s így a film egyszerűen történetet sejtet egy történettel nem rendelkező figura köré. 

Mindeközben a porondon csak várakozni lehet, szép lassan rajzolni a négyes szárát, ahogy Karinthy írja, s így a cirkusz műfajától elvárt gyors ritmus néha rettenetesen lelassul. Rebekka Karijord playback zenéje természetesen mindent visz, lenyűgöző, mint egy jégtánckűr, ahogy a feldobott, helyesebben kiköpött labda zenei ritmusra ér a tenyérbe vagy éppen a szájba, s a zene is azt emeli ki, amit a turné kamionja, az előadás plakátja és a számok dominancia-rendje sugall: a pingponglabda zsonglőrködést. Az egész estét David Eriksson viszi a vállán, bohóc, unterman, kontaktzsonglőr, szinte végig a porondon dolgozik, rendkívül kifejező művész, aki megjelenése erejével önmagára fókuszálja a figyelmet. Ő az egyetlen, kopasz és sármos Liliom, akinek előadásbeli karaktere harmonizál cirkuszi tudásával, s nem a levegőben tartott zsonglőrlabdák számával kábít el minket, hanem élénk pantomim-kommunikációjával. Bár nem ő a konferanszié-bohóc, mégis ebbe a szerepkörbe sodródik többször, s a szájból kilőtt pingponglabda-pattogtatás technikájával olyan mértékben kápráztatja el a nézőket, hogy az utolsó tapsrendnél őrjöngve fogadják a bónuszként közéjük köpött labdáját. 

Ez a szájlabdázás különös réma az előadás narrációjában. A Wear it like a crown az elmagányosodásra, a kapcsolatok kialakításának kezdeteire, az induló kommunikáció nehéz-vicces-reménytelen-édes helyzeteire akar emlékeztetni, ezt az előadás kísérőanyagaiból tudjuk. Nem lehet eltekinteni attól, hogy a CC ezzel a prekoncepcióval a kortárs táncról szóló szövegek sokszor rettentő üres nyelvét kezdi el használni, s bármennyire reméltem, a legkisebb ironikus utalást sem találtam a produkcióban e bárgyú olvasási sablon dekonstruálására. A hat karakter hat közeledési sablonná egyszerűsítette cirkuszi számát. Ebből a rúdakrobata zuhanásai, mint Triniti beérkezése a Mátrix első részében, lélegzetelállítóak, ő líraian és szomorúan uralja a teret, magánya világos, a rúd tetejére senki sem követi. De például a motoros fűrészes fakír zsonglőr a „pekingi opera” harcosának tenue-jében szétzilálja a teátrális narrációt. Övé a klasszikus késdobáló szám is, ráadásul a nézők közül választja ki áldozatát, s ha nem lenne világos, hogy az áldozat álnéző, a Youtube-on közzétett prágai felvétel mindent leleplez. 

Az új cirkusz lényeges eleme tehát a képekben elgondolt, történetté formált kérdezés. A 2004-ben a Trafóban járt 99% Unknown előadás felfedeztette velünk a lélegzés ritmusát, a mozgás energiáját, a test öregedését, s közben különleges, éppen hétköznapisága miatt sosem látott megoldásokkal a hétköznapi tárgyak, helyzetek szépségét és rendkívüliségét mutatta. 2011-ben a produkcióban megjelenik az erőszak és a veszély, a szereplők egyike hörgő láncfűrésszel zsonglőrködik, kést fen szikrázó kenőkövön, összetört üvegcserép-úton lépdel végig, mindannyiszor kilépve az új cirkuszi formából, mely pár éve még nem a félelem illúzióját, a sérthetetlenség elavult kémiáját hirdette. 


Néhány éve nem jutott eszembe, hogy miért csak az egyik fűrész igazi a három közül, hogy miért nem látom, amikor összetörik az üveg, amelyen majd végig mezítlábal, hogy miért nem éles a kés, amivel dobálni fog. Most pedig ilyen blaszfém gondolatok keringtek körülöttem, mert a karakter teátrális megjelenítéséhez ügyetlen dramaturgiát, a mutatványhoz pedig lassú ritmust választottak. S mindez azért, mert a CC az akrobatikus test képességeit nagyon közel hozza hozzánk, nem a cirkusz, hanem a kamaraszínház kiterjedésében. A vécépumpa, a fogkefe, a nejlonzacskó bekerül a kellékek közé, s mindezt talán látjuk majd az almádi strandon is a nyáron.
 
Rendező:  Tilde Björfors,  Játsszák:  David Eriksson, Fouzia \\,  Zene:  Rebekka Karijord,  Jelmez:  Anna Bonnevier,  Maszk:  Helena Andersson,  Koreográfus:  Cilla Roos,  Dramaturg:  Camilla Damkjaer,  Fény:  Ulf Englund