Steve Lukather koncertje / Barba Negra Music Club
2011.12.27.

„Luke” egy igazi gitároslegenda. Réges-rég hátradőlhetne, ám ahelyett, hogy önmagát ünnepelve haknizgatna, a mai napig folyamatos útkeresésben van. Őrlődik és alkot – Isten tartsa meg e jó szokását. ASZÓDI MÁRK CIKKE.

Nem tévedés, Steve Lukather azon kevés művészek egyike, akinek a vezetéknevét becézik (hirtelen Jacko jut még eszembe). Mondjuk érthető is, hiszen már életében fogalommá lett. Ötszörös Grammy-díjas, a világhírű Toto zenekar oszlopa, harcedzett stúdiózenész (számos egyéb közt Michael Jackson, Lionel Richie, Aretha Franklin és Richard Marx lemezein is hallhatjuk játékát), a rock-történet egyik legsikeresebb dalszerzője, azonnal felismerhető orgánumú énekes, hangszerének jól dokumentált mestere. Bő húsz éve tartó szólókarrierje már csupán afféle hab azon a bizonyos képzeletbeli tortán; a megkötések nélküli önkifejezés terepe.  

Steve Lukather
Steve Lukather

E gigászi életművéből válogatott budapesti koncertjén (mármint a legutóbbin, hisz pár hónappal ezelőtt járt már nálunk), és bevallom, kicsit féltem a végeredménytől, hisz köztudottan pocsék időszakát éli mostanában: elvesztette édesanyját, továbbá éppen válik. Dekoncentráltságnak, nemtörődömségnek azonban nyoma sem volt, mondjuk ekkora rutinnal a háta mögött talán észre se vettük volna. Az viszont látszott, hogy a program komorabb, olykor dühödtebb a szokásosnál, igaz, nem kis részben a legutóbbi lemez (All’s Well That Ends Well) dalainak köszönhetően.

Rögtön a nyitó Darkness In My World megadta az önmarcangoló, acélosan mélabús alaphangot, amelyben az agresszív és a depresszív hangulatok adták egymásnak a kilincset. A friss korongról játszott bluesos Tears Of My Own Shame, a kiábrándult Watching The World, valamint a Don’t Say It’s Over balladisztikus percei úgyszintén ezt a vonalat erősítették. Egyik sem épp vidám fajtából való. Az új dalok közül talán csak a remek Can’t Look Back című tételben hatotta át a melankóliát valamiféle optimizmus, és persze a levezetőként előadott pörgős Flash In The Pan is kilógott e tekintetben a sorból, a maga gondtalan rock ’n roll életérzésével. (Az őszinteség jegyében meg kell jegyeznem, hogy a szóban forgó 2010-es Lukather-szerzemények, bár kellemes hallgatnivalók és szervesen illeszkednek az imponáló életműbe, falrengető újdonságokkal azért nem szolgálnak.) 

Az instrumentális Tumescent érzelmi szempontból neutrálisnak volt mondható, bár Lukather vibráló nyughatatlansága - ha akarom - a progresszív építkezésben is minduntalan tetten érhető. A szerzemény jazzes taktusai éppoly ízesre sikeredtek, mint a kitűnő Steve Weingart billentyűszólója. (Basszusgitáron a nőneműsége okán kuriózum számba menő Renee Jones, dobokon pedig a mókamesternek sem utolsó Eric Valentine játszott egyébként – talán mondani sem kell, mindketten végig makulátlanul.) A régebbi nóták közül az epikus Hero With A 1000 Eyes, a kifejezetten Toto-jellegű Extinction Blues érdemel még mindenképpen említést, no és azon improvizációs orgia, melyet közel fél órán át élvezhetett a nagyérdemű.

Mert van abban valami csodálatraméltó, hogy Steve Lukather ennyi évtized után sem tud betelni hangszerével (amely egyébként kifejezetten az ő igényei szerint készült modell, és húrnyűvők tömegének slágerdarabja világszerte). Gitárjának egyedi, dinamikusan nyers, mégis meleg tónusa azonnal felismerhető, s ujjai alatt oly érzelemgazdagon szólt az instrumentum, ami csupán a legnagyobbakra jellemző. Talán csak a nemrégiben tragikus hirtelenséggel elhunyt Gary Moore játékához fogható ez a fajta érzékeny drámaiság. Kezei közt lágyan sírt a gitár, amiként a klasszikus Beatles-dal, a While My Guitar Gently Weeps címe is állítja – ezen örökzöldet is meghallgathattunk tőle egyébként. Általában kevesebb szó esik Luke vokális képességeiről, ami e koncert alapján is kifejezetten elgondolkodtató, és főként méltánytalan állapot. Különbejáratú elméletem szerint az ok mindössze annyi, hogy éneke annyira természetes és magától értetődő, hogy nem is tűnik valódi teljesítménynek - noha Lukather egyben a leghitelesebb torkok egyike is műfajában. Jó volt ismét látni és hallani.

Szerző: Aszódi Márk
Helyszín:  Barba Negra Music Club,  Időpont:  2011. november 24.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott