 Vicente Amigo |
Erről tanúskodik az is, hogy a meglehetősen borsos árú jegyek ellenére mondhatni nem maradt üresen ülőhely a Nemzeti Hangversenyteremben. Köztudott, hogy a flamenco a spanyol identitás részét képezi, és talán emiatt is sokszor tévesen azonosítják az andalúziai zenét a spanyol népzenével – ha egyáltalán beszélhetünk spanyol népzenéről, hisz az is kérdéses, hogy egyáltalán létezik-e egységes Spanyolország. Tény, hogy a számtalan népcsoportot és nyelvet magában rejtő országról nehéz általánosságokban beszélni, és elég csak egyetlen dologra koncentrálni, arról is egyhamar kiderül, hogy milyen szerteágazó gyökerekkel rendelkezik.
A flamenco számtalan zenei hagyomány olvasztótégelye: az andalúziai spanyolok és romák népzenéje, melyben többek között a mór, a szefárd és a latin-amerikai hatások a legerősebbek, és központi szerepe van mindemellett az ének-tánc-zene megbonthatatlan egységének. Nos, ebből kaphattunk kis ízelítőt az este folyamán, méghozzá egy olyan gitárostól, akit Paco de Lucía trónörökösének titulálnak. Természetesen ez inkább tekinthető reklámfogásnak, hiszen a magas művészetben nincs helye versenynek, pláne ha két különböző generáció és „átadási vonal” flamenco gitárosát szeretnénk összemérni, akik feltehetően egymás csodálói, de semmiképp sem ellenségek. Egészen más nézőpont lenne, ha arról beszélnénk inkább, hogy a világhírnévre szert tett zenészek mennyire képviselik saját zenei hagyományukat autentikusan. Számtalan indiai klasszikus zenész például a hagyomány elárulásának tekintette a külföld felé nyitást, hiszen az sok esetben a tömegigények kiszolgálását is jelentette, és minden bizonnyal hasonló véleményen vannak a flamenco nyelvét a maga tiszta formájában megőrizni kívánók is, éppen ezért felmerül a kérdés: Vicente Amigo mennyiben tekinthető a flamenco puro képviselőjének? Vagy másképpen, egy kicsit konkrétabban és érthetőbben fogalmazva: a basszusgitár és a cajón mennyiben nyomja el a táncos cipősarkának kopogását?
A Córdobában (vagy ahogy ő mondta, Seneca földjén) élő negyvennégy éves andalúz gitáros, aki a Saura-filmekben is felbukkanó Manolo Sanlúcar tanítványa, szokásához híven keresztbe vetett lábbal ült le gitározni – egyedül. Egy nagyon régi szerzeményét, az 1991-es debütáló albumán szereplő Callejón de la lunát lehetett felismerni néhány hang után. Pár perccel később a soleá jelezte, hogy új darabot hallhatunk, továbbra is Córdoba nevezetességeinél maradva most a Mezquita győnyörű akkordjai szólaltak meg. A gitáros jól ismert romantikus-szenvedélyes stílusa a legmagasabb szintű hangszeres technikai tudással párosulva csodálatosan kiegészítették egymást, ennek legjobb példái a lezárásokat megelőző, gyorsan ereszkedő futamok, melyek a lezárás katarzisát szolgálják.
A szólóelőadás után színpadra vonult a zenekar: két cajonero, egy énekes, egy gitáros és egy tapsoló (akiről jellegzetes sarkas cipője alapján sejthető volt, hogy táncolni is fog), majd egy számmal később egy basszusgitáros is csatlakozott. A zenekar tulajdonképpen egy hatfős ritmusszekció volt, ezáltal hangsúlyt adva a flamencóban olyan fontos compásnak, vagyis ritmusnak, amely a különféle flamenco-műfajok (palo) alapját képezi. A két cajonero tette a dolgát, a gitáros alig-alig akkordozott, leginkább letompított húrokon hozta a ritmusokat (palo seco) vagy tapsolt, az énekesnek a flamencóban jellemző füstös, de magas fekvésű hangja volt, ám ő is többet tapsolt, mint énekelt. Főként a legutóbbi albumokról játszottak gyors és lassú számokat egyaránt: hallhattunk tangost, buleríast, soleát, rumbát, tarantát, de volt giccsbe hajló szalonjazz, és néha a latinpop határait is súrolták. Kifejezetten zavaró volt a hathúros basszusgitár: hangzása nem tett hozzá semmit a flamenco gitáréhoz, sőt, sokszor kifejezetten ellene dolgozott (ha már indiai párhuzamot említettem korábban, gondoljunk a tabla és a basszusgitár hasonló összeférhetetlenségére). A férfi táncos néhol hihetetlenül bonyolult ritmusú, mégis pontos lábdobogása (amihez természetesen hangosítás kellett) pedig ismét Indiát juttatta eszembe, ahol a kathak táncelőadásban láthatunk ehhez foghatót.
A közönség soraiban a számok közti szünetekben mindvégig tapsvihar és éljenzés uralkodott, ez nyilván részben annak volt köszönhető, hogy Vicente Amigo első alkalommal játszott Magyarországon. A ráadás szám előtt egy férfi viccesen bekurjantva a gitáros édesanyját éltette, aki szerinte egész jó munkát végzett azzal, hogy megszülte a művészt (Viva la madre que te parió!). Ez ellen senkinek sem lehetett ellenvetése, főleg ha az est második szólóelőadására gondolunk, amikor is a 2005-ös Un momento en el sonido lemez címadó darabját játszotta el nekünk, teljes koncentráltsággal és beleéléssel – mindez egyértelműen a koncert művészi csúcspontját jelentette. Azt hiszem, összességében is kijelenthető, hogy a szólódarabok autentikusságát nem nagyon tudták megközelíteni a zenekarral előadott kompozíciók, ennek ellenére a központi kérdést meghagynám költői kérdésnek, mindenki döntsön saját ízlése szerint.