Megalakulásának tizedik évfordulóját nagyszabású rendezvénysorozattal ünnepelte a Maladype Színház. Hat napon át felvételek segítségével felidézték a régebbi produkcióikat, esténként eljátszották a repertoáron lévő előadásaikat, közönségtalálkozókat tartottak, sőt gálaestet is, méghozzá a Pesti Színházban. S szintén erre az alkalomra készült el az együttes munkáját bemutató és értékelő kötet. 

Közismert, hogy sem ünnepelni, sem a sikereinknek örülni nem igazán tudunk, így az ilyen gesztusok könnyen gyanúsakká válhatnak, de ezúttal a máskor szokásos fenntartásokat félre lehet tenni: mindez nem az öntömjénezést, hanem az eredmények öntudatos számbavételét és a számvetést szolgálta. Ugyanakkor alkalom volt a figyelemfelhívásra is, hiszen nem akármilyen együttes mutatta meg, hogy honnan hová jutott tíz év alatt. 

Jelenet a Leonce és Léna című előadásból. Fotó: Hektor

A Maladype alkalmi társulásból olyan színház lett, amely – függetlenül attól, hogy milyen kategóriába sorolják – a magyar színházi élet legjobbjai közé tartozik, s amelyet nemzetközileg is számon tartanak. Lehet őket alternatívnak, függetlennek, kísérletinek nevezni, de nem a besorolásuk az érdekes, hanem az, hogy produktumaik a legmagasabb művészi mércével mérhetők. A létüket éppen úgy veszélyezteti a (kultúr)politika, mint a többi független csoportét: létjogosultságukat a kultúrpolitika ügyeletes hangadói ugyanúgy megkérdőjelezik, mint az alternatívok összességét, a működésük anyagi alapját csakúgy megnyirbálják, mint másokét (két év alatt durván a felére!). Balázs Zoltán és társulata tíz éve folyamatosan, minden előadásával – a kiválóakkal és a kevésbé sikerültekkel egyaránt – azt igazolja, hogy nem az ilyen vagy olyan fenntartású színházak között van különbség, hanem azok között, akik gondolnak valamit a világról és ezt a gondolatot érvényesen, innovatívan képesek közölni, meg azok között, akik minderre képtelenek. 

Ebből az attitűdből érthető, miért tartotta szükségesnek Balázs Zoltán, hogy gálaest zárja az ünnepi hetet, hiszen a monstre rendezvény az azonos értékeket képviselők együvé tartozásának demonstratív alkalma volt, amelyen a színházi világ legkiválóbbjai, hivatásosok és alternatívok, pár emberi szóval vagy egy-egy műsorszámmal nemcsak az együttest éltették, hanem egy igaz ügy mellett is kiálltak.     

Jelenet a Figaro házassága című előadásból. Fotó: Puskel Zsolt

Az ünnepi hét másik fontos eseménye az együttesről szóló kötet bemutatása volt. Könyvészeti különlegesség a kétnyelvű Maladype 10 év /10 years. Több mint kétszáz színes fotót és tizenegy, jól megválasztott szerző tanulmányát, illetve esszéjét tartalmazza a könyv, amelynek tervezője Tasnádi József, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára. 

Tasnádi speciális módszerrel az előadások mozgóképes felvételeiből olyan képi sűrítményt készített, amely leginkább egy vonalkódhoz hasonlítható, s az egyes produkciókat bemutató fejezetek élén ezek a színes sűrítmények láthatók, a borítót pedig a tíz év tizennégy premierjének hasonló módon létrehozott képe díszíti. (Módszerét a kötet egyik írásában ismerteti.) 

A tipográfia és a tördelés elegáns, a képek elhelyezésének és egymásutániságának erőteljes dinamikája és jól érzékelhető dramaturgiája van. Az előadásonként kiválasztott tíz-húsz fénykép minden esetben pontos és hiteles képet ad a produkciókról. Bár a kötetben tizennégy fotós munkái találhatók, a könyv mégis egységes esztétikai összbenyomást kelt, azaz nem az ő egyéni stílusuk hangsúlyozódik, hanem az előadások egyedisége és különbözősége, ugyanakkor az oldalakat végigpörgetve a különböző előadások különböző rögzítése stilárisan is egységes egész érzetét kelti. Elgondolkodtató, hogy van-e, s ha igen, mi az a közös lényegi vonás, az a szellemi-szemléleti mag, amely az összes produkcióból kitűnik, s ami az előadásokról készült lenyomatokban is megérezhető.

Többek között ezt a kérdést is igyekeznek körbejárni a kötet írásai. A könyv szerkezete kronologikus, az előadásokról szóló képes fejezetek a bemutatás sorrendjében követik egymást, s e fejezetek közé ékelődnek a Maladype munkásságát különböző nézőpontból értékelő-elemző szövegek. Tehát nem az egyes előadásokról készült kritikák, tanulmányok alkotják a kötet szöveges hányadát, nem is az évfordulók esetében gyakori ellágyult vagy jópofáskodó visszaemlékezések és sablonos dicsőítések, hanem érdemi, önmagukban is érvényes összegzések. 

Jelenet az Übü király című előadásból. Fotó: Puskel Zsolt

Az alaphangot Zsótér Sándor bevezetője adja meg. Ő nemcsak külső szemlélője, hanem rendezője is a társulatnak, hiszen háromszor is dolgozott a különböző összetételű együttessel (Akropolisz, Lorenzaccio, Figaro házassága). Sőt, az őseredeti, a még cigány színházként induló csapat és Balázs Zoltán találkozását is ő készítette elő. Érthető hát, hogy szemérmes elfogultsággal ír a társulattá válás útjáról. 

Zsótérral szemben Molnár Gál Péter a maga összetéveszthetetlen módján és stílusában egzakt, azaz végigveszi az összes bemutatót. Hajdani kritikáit erre az alkalomra átfésülte, összeszerkesztette, s a végeredmény: az együttes egy évtizedes történetének pontos és érzékletes krónikája. Ha a fotókat az ő írásának tükrében nézegetjük, megélednek a képek, lejátszódik elménkben az előadás. MGP írásából nemcsak az egyes produkciók rajzolódnak ki, hanem az együttes történetének fordulópontjai is megismerhetők, többek között azok a váltások, amelyek a helykereséshez, a Bárka Színházzal való együttműködéshez, a Thália színházi „albérlethez” illetve a Bázisuk kialakításához kötődnek.

A további írások lényegében két csoportba sorolhatók: az egyikbe tartoznak a tíz év történéseinek különböző szempontú megközelítései, a másikba a külföldi fogadtatásról szóló méltatások. Az együttes, főleg az utóbbi néhány évben, igen sokat játszik külföldön, a határon túli magyar területeken éppen úgy, mint Nyugat-Európában. Nemcsak egy-egy produkcióját mutatja be – ahogy ez a meghívásoknál általában szokásos –, hanem többet is, így egész működéséről tud keresztmetszetet adni. Ezekről az utakról számol be a kötet egyik szerkesztője, Huszár Sylvia, s ehhez köthető Daniela Magiaru román kritikus és Ian Herbert (a Színházi Kritikusok Nemzetközi Szövetségének korábbi elnöke) szubjektív reflexiója. 

Jelenet a Tojáshéj című előadásból. Fotó: Martincsák István

Az írások nagyobb hányada tanulmány vagy esszé műfaji besorolást kapott. Szerzőik elsősorban fiatalok. Pap Gábor maga is alkotó ember, zenész, rendező, kritikus és drámatanár, aki arra vállalkozott, hogy a Maladype színházi nyelvének legfőbb sajátosságait határozza meg. Ennek kapcsán az előadásokban felfedezhető hatáselemeket, többek között az időkezelést, a zeneiséget, a nézővel kialakított interakció formáit vizsgálja. Sebestyén Rita esztéta, író, a kötet másik szerkesztője, a maladypés előadások térkezelését, a produkciók mélyén meglévő ritualitás megnyilatkozását és a térhasználat dramaturgiáját tekinti át. Perényi Balázs, szintén rendező, kritikus és drámatanár, az előadásokat a színészi játék felől igyekszik megközelíteni.

Két szerző a színház tevékenységét a befogadói oldalról vizsgálja. Balázs Zoltán a kezdetektől fogva fontosnak tartotta, hogy előadásai ne csak mint produktumok hassanak a közönségre, hanem adjanak alkalmat arra is, hogy közvetlen párbeszéd alakulhasson ki a nézők és az alkotók között. Ennek előadáson belüli és kívüli formáival egyaránt kísérletezett-kísérletezik. Ebből az alapállásból következett az, hogy az együttes úgy is nyitott a nézők felé, hogy bevonta őket az alkotás folyamatába: nyílt napokat tartanak, követhető a próbafolyamat és rendszeresek az előadás utáni beszélgetések is. Erről a munkáról számol be, ezt elemzi Tarján Katalin drámapedagógus. 

A kötet mindenekelőtt szemet gyönyörködtetően szép. A tanulmányok elősegítik azt a számvetést, amelyre a Maladype Színház az évforduló kapcsán dicséretes módon vállalkozott. Ezek együttesen nemcsak összegezik az eddig elért eredményeket, hanem továbbgondolni valót kínálnak az alkotóknak és az együttest folyamatosan figyelemmel kísérő nézőknek. 

A szerkesztők az előadásokat precízen adatolják, kár, hogy a tartalomjegyzékben csak a tanulmányok és esszék vannak feltüntetve, az egyes előadások mint fejezetek nem. Mint ahogy az is sajnálatos, hogy a szöveg olvashatatlanul kis betűkkel van szedve. A szépen kiállított könyv így elsősorban azoknak nyújt élvezetet, akik promóciós anyagként veszik kézbe, akik viszont elmélyültebben szeretnék megismerni a kötet tartalmát, azok szenvedhetnek a kíváncsiságuk miatt.