A magyar színház megrögzötten ragaszkodik a hagyományaihoz, már ami a darabválasztást és a meghatározó játékstílust illeti. Néha talán túlságosan is hűek vagyunk a realista színjátszás amúgy gazdag és igen magas szintre fejleszthető eszköztárához, s ami elsőre nem illeszkedik a tradícióba, az bizony képtelen komoly tényezővé válni a hazai színházi kultúrában. Ez a fajta nézői, színházcsinálói, sőt színigazgatói bizalmatlanság nem csak a kortárs külföldi darabokat sújtja, de ha a valamikori nagy színházi korszakokra tekintünk, gyorsan kiderül, hogy a kánon háttérbe szorult és/vagy szorított műveivel ugyanez a helyzet.

Különösen tanulságos az angol reneszánsz dráma esete: hiába a Shakespeare-hez időben és térben közel álló legalább tucatnyi tehetség színvonalas szövege, ha az amúgy rendelkezésünkre álló magyar fordítások (Angol reneszánsz drámák I-III., Bp., 1961.; Mészöly Dezső: Shakespeare új tükörben, Bp., 1972.) nem csigázzák fel a rendezők fantáziáját. És ne legyünk álszentek, a színigazgatókét sem: a legrosszabb Shakespeare-előadás is sokszor annyi nézőt vonz, mint sosem hallott nevű szerzők mégoly ügyes, ám a közönség előtt ismeretlen művei. 

Biztos recept nincs: Cseicsner Otília vonatkozó tanulmányának (Az iszonyat krónikái: Angol bosszúdrámák magyar színpadon. In: Színház, 2007. március) konklúziójában tudatosan építkező színházi bemutató-sorozatban látja a kiutat, ami a szórakoztatást és a magas bevételt elsődleges szempontnak tekintő premierdömpingben egyértelműen utópiának tetszett már akkor is, most meg különösen. Eredmények azért akadnak, itt csak visszautalunk Koltai M. Gábor előző évadbeli, remekbeszabott Kár, hogy kurva előadására, de a rendező korábbi Amalfi hercegnőjét is említhetnénk. Száz szónak is egy a vége: a kecskeméti Átváltozások-premiert mindenképpen üdvözölni kell, hiszen a nagyszínpadi bemutató az új irányokba tájékozódó színházvezetés bátorságának újabb ékes bizonyítéka.

A jó hírek itt nagyjából el is fogynak, de mielőtt rátérnénk magára az előadásra, a fentiek szellemében érdemes megjegyezni, hogy a Thomas Middleton–William Rowley szerzőpáros jegyezte The Changeling című dráma, melynek 1622-ben tartották az ősbemutatóját, szintén nem büszkélkedhet jelentős magyarországi recepcióval: Ács János 1980-as kaposvári és Simon Balázs 1996-os vígszínházi bemutatója után most Rusznyák Gábor nyúlt a saját korában igen népszerű tragédiához. Ami – hogy a darabot nem ismerő olvasót útbaigazítsuk – olyan, mintha valaki ügyesen összeturmixolta volna a Hamletet és a Titus Andronicust, a III. Richárdot és a Rómeó és Júliát, s – hogy legalább mi túllássunk Shakespeare-en – gyorsan tegyük még hozzá a Spanyol tragédiát és az Amalfi hercegnőt.

A lista persze korántsem teljes: mintha az angol reneszánsz bizarr, lehetőség szerint minél véresebb családi eseménysorok iránti vonzalma csúcsra járatódna ebben a szövegben. A jómódú család portája táján gyors egymásutánban házasságtörés, tiltott szerelem, gyilkosság, csonkítás és más perverziók szem- és fültanúi lehetünk: ahhoz, hogy a fiatal szerelmesek egymáséi lehessenek, a szó szoros értelmében holttesteken kell átgázolniuk. A mai nézőben a drámának egy bolondokházában játszódó, úgymond komikus mellékszála – tudják, mint amilyen Shakespeare-nél a bohócok, bolondok és segítőik celebrálta ragyogó epizódok – is meglehetősen különös képzettársításokat kelt, s Rusznyák rendezése ezt a disszonanciát tette meg kiindulópontjává.

Nála ugyanis a gazdag Vermanderónak és így vagy úgy kiegészítésre váró csonka családjának, továbbá a helyi elmegyógyintézetben legfőképp feleségét őrző, a rábízott betegeken zeneterápiával kísérletező Alibiusnak ugyanaz a ronda, üres épület ad otthont. Khell Zsolt díszlete befejezés előtt álló, többszintes, szocreál betonhangár, ahol az őrültek között feltűnés nélkül vegyülnek el a normálisak – és fordítva. A lassúdad felvezetésű első rész megelőlegezi (a két világban játszódó jelenetek egymásba folyatásával, az előző jelenetből „véletlenül” bent ragadó szereplőkkel, kellékekkel, megismételt gesztikus játékokkal, stb), amit aztán a második felvonás jóval energikusabban bont ki: a társadalom által épelméjűeknek tekintett és az ún. normálisak által őrültnek minősítettek életvitele közötti különbségek végképp felszívódnak. 

Ez a fajta átjárhatóság akár a címbeli „átváltozásokkal” is összefüggésbe hozható – még ha az eredeti cím a lunatikusokra, a házasságtörő nőre, sőt a kor (dráma)irodalmában rendre feltűnő váltott gyerekre is vonatkozik –, a darab során ugyanis cseppfolyóssá válnak a határok normális és aberrált, jó és rossz, ellenség és barát között. A már-már karneváli jellegű, össznépi haláltáncban van valami szürreális féktelenség: mintha a szereplők egy kibiztosított kézigránátot adnának kézről kézre, sosem tudva, mikor és kinél robban. A kecskeméti előadás azonban egyszer sem robban: a rendezőnek és a premieren nem épp csúcsformában lévő színészeknek közös erővel sikerült hatástalanítani a kezükben szorongatott pokolgépet.

A bajok mindjárt a főszereplőknél kezdődnek, bár azt rögtön hozzá kell tenni, hogy a szerzőpáros felrajzolta tágas körképen a viszonyok kevésbé alá-, sokkal inkább mellérendelő jellegűek, azaz kis túlzással mindig éppen az a főhős, aki beszél. Beatrix (Trokán Nóra) és a bájosan üres Alsemero (Orth Péter), a két szerelmes mégis kiemelkedik a seregnyi színen lévőből, hiszen a lány apjának, a vehemens Vermanderónak (Körtvélyessy Zsolt) a tiltása ellenére gabalyodnak egymásba. Trokán Nóra talán el tudja játszani a valóban szende szűztől a véreskezű felbujtóig terjedő, zavarba ejtően széles skálát, azonban az a tény, hogy a zsöllye harmadik sorában is csupán szavai töredékét érteni, sokat levon (túl sokat von le) a hatásból. 

Amit a nemesi udvar többi, háttérbe szoruló szereplője sem igen tud megteremteni, pedig a szokásos reneszánsz panoráma tárul elénk ügybuzgó testvérekkel, élelmes szolgákkal, cserfes szolgálókkal. Az egyetlen kivétel az obligát intrikus, Melchor. Bár Szlávik Juli jelmeztervező minden tőle telhetőt megtett, hogy az arcot elcsúfító kötésekkel és egy rémes, kapucnis darócruhával megfossza emberi külsejétől Szikszai Rémuszt, a folyton kicsúfolt és mellőzött szolgából könnyedén képes átváltozni hidegvérű bérgyilkossá és lángoló szerelmessé egyaránt.

Alibius szanatóriumában a féltékeny és izgága igazgató (Sirkó László) helyett valójában nagyszájú beosztottja, Lollio (Hegedűs Zoltán) mozgatja a szálakat. Alighanem szívesen elcsábítaná főnöke szemrevaló feleségét (Decsi Edit e.h.), ám erre van nála rátermettebb jelentkező is: Antonio (Kiss Zoltán) a sanyarú sorsú asszonyka kedvéért egyenesen beköltözik a bolondokházába. Aminek részletes bemutatására igen nagy energiákat fektet az előadás: mintha egy kora újkori Charenton-ba csöppentünk volna (igaz, itt nem színjátékot celebrálnak az ápoltak, hanem Schubertet dalolnak). Mindegyik beteg kórtörténete az arcára és a testére van írva, s bár egy ideig kedvtelve és borzongva nézegetjük őket, a tompa mélabú szép lassan mindent befed.