Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZERZŐDÉSES VISZONYOK

Elena
2011. dec. 21.
Anyagiasság, passzivitás, (elő)ítéletek - a személyes kapcsolatokba beszivárgó kelet-európai társadalmi viszonyok keserű látlelete a mifelénk kevéssé ismert orosz Haneke új filmjében. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Olyan érzés Andrey Zvyagintsev filmjeit nézni, mintha az orosz irodalom valamely klasszikus nagy remekművét olvasnánk mozgóképbe és kortárs körülményekbe oltva. Bűn, büntetés és bűnhődés örök hármassága, a társadalmi és érzelmi kapcsolatok egymással állandóan, kibogozhatatlanul összefonódó viszonyai, a (vélt vagy valós) morális felsőbbrendűségen alapuló (erkölcsi) ítélkezés – kevéssé trendi, mégis visszatérő témái a művészetnek és az orosz rendező munkásságának. Céltalanul őgyelgő, önmarcangoló, magukba forduló hőseit az összetartozás, a család iránti felelősség, az elköteleződés, az áldozat kérdései foglalkoztatják, és vagy döntésképtelenségüktől, vagy éppen rossz döntéseiktől szenvednek.
Hatalmas üvegfalak, simán gördülő, hangszigetelt tolóajtók, finoman megmunkált fémfelületek, halk szisszenéssel nyíló háztartási gépek képezik a részleteit annak a milliméteres pontossággal kiszámított fény- és térhatásokkal játszó belsőépítészetnek, amely a címszereplő Elena mindennapi környezetét jelenti. Ebben a luxuslakásban, amely egy orosz nagyváros zsúfoltságtól távoli elegáns negyedében található, él együtt egy furcsa, a függőség és függetlenség különleges keverékéből összegyűrt kései, időskori házasságban ugyancsak nyugdíjas férjével. Ezt a szenvedély nélküli rítusokból álló viszonyt szinte teljes egészében az odafigyelés, a kedvesség és a kommunikáció gondosan megkoreografált (látszat)gesztusai alkotják, ami azonban lehetővé teszi a szereplőknek, hogy önállóságuk feladása nélkül élhessék meg (ha éppen bármelyiküknek szüksége van rá) az együttlétet. 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ennek a kapcsolatnak – mint ahogy Zvyagintsev szerint az egész jelenkori orosz/kelet-európai társadalomnak – a mozgatórugója a pénz. Feltűnik ugyanis, hogy a távolságtartó egyenlősdi mögött fura egyensúlyhiány húzódik meg, amelynek oka a tíz évvel ezelőtt kezdődött kapcsolat előtti rendkívül eltérő anyagi helyzet. A dúsgazdag férj akkori betegsége idején a kórházi ápolónővel jött össze, és a film elején sokáig az sem egyértelmű, hogy házastársa, vagy csupán bejárónője/gondozója-e a nő a teljeskörű kiszolgálást természetesnek tekintő pasinak. Kapcsolatuk inkább tűnik egy kölcsönös előnyökkel járó szerződés végrehajtásának, mint egy valódi érzelmi kötöttségen és elköteleződésen alapuló viszonynak. De ugyanilyen Elena kapcsolata nagy szegénységben élő fiával is, ahol a kisunokát általában azután adják az ölébe, ha letette a konyhaasztalra a pénzt.
Bár társadalmi különbségek persze mindenütt vannak, a világ mifelénk eső részén a rendszerváltások utáni vadkapitalizmus egyszerre hozta létre a gyors meggazdagodás és a végtelen nyomorba csúszás lehetőségét, úgy, hogy korábban az emberek nagy része előtt mindkét út zárva volt. „Nyugaton” a filmben kifejtett végletekig menő pénzéhség, anyagiasság talán azért nem ennyire szembeszökő, mert ritkábban fordul elő, hogy adott esetben szorgosan dolgozó (vagy dolgozni akaró) emberek a megélhetéshez szükséges minimumot sem tudják előteremteni.
Zvyagintsev másik, minden eddigi filmjén áthúzódó kérdése az ítéletre, a (személyes, nem bírósági) ítéletalkotásra, a megítélésre vonatkozik. Már előző két munkájában (Száműzetés és A visszatérés) is azzal foglalkozott, hogy megértse, mi az a türelmetlenség, az a nyitottság-hiány, ami miatt az emberek anélkül ítélik meg akár a hozzájuk legközelebb állókat is, hogy valóban odafigyeltek volna rájuk. Honnan fakad az a morális felsőbbrendűség-érzés, ami megengedi számukra, hogy utánajárás nélkül, megalapozatlan ítéletek alapján hozzanak jóvátehetetlen döntéseket – mint Alex a Száműzetésben, akinek oroszosan rátarti magába fordulása és az üres csevegésnek tekintett kommunikációtól való elzárkózása felesége halálát okozza.
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Az Elenában Zvyagintsev ennél sokkal árnyaltabban kezeli a problémát. Egyrészt a jómódú férj (anélkül, hogy találkozott volna velük) valóban elítéli felesége családját, és főleg munkanélküli, lusta fiát, aki anyagi háttér nélkül, „felelőtlenül” nemzi az utódokat. Azonban a másik oldalon Elena ugyanilyen hirtelenséggel mond ítéletet saját férje felett: pillanatok alatt nyilvánítja semmissé azt a bizonyos „szerződést”, ha úgy látja, hogy az előnyök már nem kölcsönösek. A hatalmas társadalmi különbségek – olvashatjuk ki ebből a filmből – mintha lehetetlenné tennék az anyagi kereteken túllépő érzelmi viszonyulást és a belátható, racionális szempontokon túlmenő elköteleződést. Ez a film jóval kiábrándítóbb, mint az előző, amelynek a végén a főhős belátva saját korábbi korlátoltságát, a másik bűnének büntetése után elindul saját bűnhődésének útján. Ezúttal viszont a szereplők már arra sem képesek, hogy kívülről, tágabb nézőpontból tekintsenek saját helyzetükre, így aztán a megbánás kérdése fel sem vetődik.
Michael Hanekéhez az orosz rendezőt nem csak az emberek mindennapi gyakorlataiban rejtőző személyes és közösségi eredetű „gonoszság” kutatása köti, hanem a jelenetek és történetek megszerkesztésének ökonómiája is hasonló. Az osztrák mesterhez hasonlóan Zvyagintsev is a lehető legkésőbb, az előzmények feltárása nélkül lép be egy jelenetbe, majd az első adandó alkalommal, a következmények egyértelműsítése, túlmagyarázása előtt lép ki abból. A gyors beazonosítást segítő narráció helyett folyamatosan a mozdulatokban rejlő leheletfinom jelzésekre, a mondatokban megbúvó hangsúlyokra és az elkapott tekintetek jelentéseire kell figyelnünk, ha meg akarjuk érteni a történteket és a szereplőket. Végül azonban senki nincs, aki a kérdésekre helyettünk egyértelmű választ adna vagy helyettünk egyesek fölött pálcát törne, másokat meg felmentene.
Ha a fentiek alapján valaki nem kapott kedvet ehhez a klasszikus értelemben elmélyült filmes élményt biztosító műre, akkor legalább azok mindenképpen nézzék meg, akik az orosz operatőriskola elképesztően kifejező és kimunkált fotográfiáját szeretnék viszontlátni. Az év legszebben fényképezett filmjében a gyönyörűen komponált képek, a pontosan megtervezett kameramozgások, a történet ritmusával tökéletes összhangban lévő beállítások a maguk tökéletességével a távolságtartást, a ragaszkodás nélküli egymás mellett levést, a teljes indifferenciát sugallják. Akárcsak az építészeti remekműnek is beillő luxuslakás ergonomikus formáival, kézhez álló eszközeivel, látványos tereivel.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek