Molnár Ferenc: Az üvegcipő / Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház; Szigligeti Ede: Liliomfi / Szigligeti Színház, Nagyvárad
2012.02.13.

A beregszászi együttes éppúgy, mint a nagyváradi számára kevésbé megszokott színházi stílus jellegzetességeivel, különös ízeivel ismerkedik – a közönség jól érzékelhető örömére. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

Tarpai Viktória Az üvegcipő című előadásban
Tarpai Viktória Az üvegcipő című előadásban
A határon túli magyar nyelvű színházi társulatok legjobb előadásait tizenhárom évadon keresztül a fővárosban is több-kevesebb rendszerességgel lehetett látni. Az Égtájak Iroda Goldschmied József irányításával szervezte a Vendégségben Budapesten – Határon túli magyar színházi estek elnevezésű rendezvény-sorozatot. Aki akarta, figyelemmel kísérhette, hogy miként változtak az egyes társulatok, milyen trendek jellemzik az erdélyi, a felvidéki vagy a vajdasági magyar színjátszást, követhette a jelentős rendezők és színészek pályájának alakulását. A dolgok természetéből adódik, hogy e sorozatban a kimagasló és jó előadások mellett akadtak kevésbé jók is, de ezek szintén híradást adtak arról, hogy egy-egy színház éppen hol tart, milyen gondokkal küszködik. A rendezvény színházszakmai kurátora, gondozója Darvay Nagy Adrienne volt. 

Mindez múlt időbe került, mert tavaly januárban a sorozat megszakadt, miután 2010 decemberében Goldschmied Józsefnek – nyugdíjkorhatárának betöltése előtt nem sokkal – megszüntették a munkaviszonyát. A döntéshozók nem indokolták lépésüket, de hát mostanában nem ez az egyetlen érthetetlen és megindokolatlan döntés e tájon. Nem lehet tudni, mi nem tetszett egyeseknek: az, hogy másfél évtizeden át a Határon Túli Magyar Fiatalok Találkozóját Goldschmied szervezte, s nem más, aki esetleg pártrendezvénnyé tette volna az eseménysorozatot; az, hogy a bemutatkozó színházak kiválasztásában nem politikai, hanem kizárólagosan értékszempontok érvényesültek; az, hogy a Vendégségben Budapestent a szervezők minden nehézség ellenére, sokszor kivételes erőfeszítéseiknek köszönhetően, minimális állami és fővárosi támogatással is képesek voltak létrehozni és működtetni; az, hogy más színházakkal együttműködve akkor is megtartották az előadásokat, amikor az eseménysornak egy évtizeden át helyet adó Thália Színház lényegében kihátrált a projekt mögül; vagy az, hogy az utolsó évben a Határon túli magyar színházi esték hatóköre kiszélesedett, s nemcsak a szigorúan vett határon túli területek magyar színházi eredményeit mutatta be, hanem a határon túli alkotóknak más országokban vagy a többségi nemzet színházaiban megszülető műveit is, s ennek megfelelően a rendezvény alcíme is változott (Színházi Hungarikumok Fóruma)? Csak találgatni lehetett és lehet. 

Jelenet Az üvegcipő című előadásból
Jelenet Az üvegcipő című előadásból (A képek forrása: Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház)
A januári döntés után nem voltak tüntetések, petíció-aláírások, de sokak fájó szívvel vették tudomásul, hogy a budapesti színházi élet egy fontos szelete eltűnt, hogy a hazai színházi szakmától elvették, vagy legalábbis minimálisra szűkítették a kitekintés, a kapcsolattartás e jól bejáratott lehetőségét. E határozat azonban mindenekelőtt (nem az első) igen rossz üzenet a határon túli magyar színházaknak: a magyarországi kultúrpolitika nem kíváncsi rátok.     

Mindezek fényében tartom fontosnak és előremutatónak, hogy a határon túli magyar színházaknak – úgy tűnik – ismét van fővárosi bemutatkozási fóruma. Az utóbbi másfél-két év kinevezési botrányai által erősen megtépázott József Attila Színház új vezetése felvállalta e feladatot, s örvendetes, hogy partnernek a nagy tapasztalatú Goldschmied Józsefet kérték fel. Ezt a missziót a főváros, ha nem is sokkal, de tíz és fél millió forinttal támogatja. 

Az egész évadra szóló programban hét színház tizenegy előadására kerül sor, közülük hatnak ebben a szezonban volt vagy lesz a premierje. Az első bemutatkozás novemberre esett: Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című előadását a Kassai Thália Színház adta elő. A következő hónapokban pedig a csíkszeredai Csíki Játékszín (Tasnádi István: Finito – az előadás végül technikai okok miatt elmaradt - a szerk.), a nagyváradi Szigligeti Színház (Szigligeti Ede: Liliomfi), a szabadkai Népszínház (Ivo Andrić: Aska és a farkas, Csehov: Cseresznyéskert, Ibsen: Nóra), a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház (Éljen a szerelem!, Béres Márta One Girl Show) és a komáromi Jókai Színház (Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika, Székely János: Caligula helytartója) a sorozat vendége. 

Decemberben a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház vendégjátékát láthatta a közönség. Az együttes többnyire vezetőjével, Vidnyánszky Attilával dolgozik, az ő színházi nyelvét érti és ismeri a legjobban, de az utóbbi időben egyre több vendégrendező is megfordul náluk. Ezúttal Árkosi Árpád vállalkozott arra, hogy Molnár Ferenc Az üvegcipő című darabját állítsa velük színpadra. Molnár Ferenc ma már a tradicionális játékstílusokban viszonylag otthonosabban mozgó színházakat is próbára teszi, hát még az olyan fiatalokból álló társulatot, mint amilyen a beregszászi.   
 
Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
Üvegcipő. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
Ez a Molnár-darab az írói oeuvre-ben is különös helyet foglal el, hiszen a világa emeltebb, mint a Liliomé, de messze van még A testőrétől. Líra és groteszk keveredik benne. A szerkezete leginkább Szép Ernő Patikájáéhoz hasonlítható, hiszen itt is minden felvonásnak más a stílusa. Komoly rendezői kihívás, hogy megteremtődjön minden felvonás saját karaktere, ugyanakkor az egész mégis egységet alkosson. A darab groteszk-szürreális felhangjai ellenére realista, benne például a szereplők életkora meghatározó, éppen ezért nehezen változtatható. Nyilván teljesen mást jelent, ha a főszerepeket játszó színészek egyformán harmincasok, mint ha a Mérges becenévre hallgató műbútorasztalos az ötvenes éveiben van, s korban hozzá illő a szeretőjéből feleséggé avanzsáló Adél, míg a férfiba szerelmes kis cseléd, Irma tizenkilenc esztendős és Adél szeretője szintén jóval fiatalabb a nőnél. 

A beregszásziaknál az előbbi a jellemző. Ebből következően olyan a produkció, mint egy főiskolai vizsgaelőadás. S nemcsak a játszók és szereplők életkori különbsége miatt, hanem azért is, mert a társulat sokkal otthonosabban mozog az erős stilizáltság vagy a költői megemeltség területén – köszönhetően Vidnyánszkynak –, mint a realista szituációk hiteles megteremtésében. Ezért leginkább stúdiumnak hat az előadás, amelyben kinél pontosabban, kinél kevésbé, egyeseknél harsányabbra, karikaturisztikusabbra hangolva, másoknál visszafogottabban, egysíkúbban rajzolódnak ki a figurák körvonalai, teremtődnek meg a szituációk alapjai. Feltehetően a szűkösség kényszeréből lett a díszlet alapja egy többféleképpen állítható és mozgatható fal, ám a szegénységből nem kellene a látvány szegényességének és sivárságának következnie. 

A rendező stílust és szituációt megszabó munkájában előforduló bizonytalanságokat, a Molnár Ferenc-i szöveg finomságainak, színeinek és ízeinek elhalványulását többnyire feledteti a társulat együttesjátékának elsöprő ereje, belső energiája. Az együttes életében Az üvegcipő fontos állomásnak tekinthető, amelynek szakmai tanulságai hosszú távon kamatozhatnak, de a négy főszereplő (Béres Ildikó, Tarpai Viktória, Kacsur András és Ferenczi Attila) színészi eszköztárának gazdagodását máris jólesően nyugtázhatjuk.

Néhány évvel ezelőtt a beregszásziak egyik legsikeresebb előadása született meg, amikor Gyulán bemutatták Szigligeti Ede Liliomfiját. Vidnyánszky rendezése úgy mutatta meg a mű eredeti értékeit, hogy mai szemmel nézett rá a másfélszáz éves szövegre és fergeteges stílusparódiáját adta a darabnak, illetve az ahhoz fűződő játékmódnak. Hasonló célja lehetett Keresztes Attilának is, amikor elvállalta a vígjáték megrendezését Nagyváradon. 

A produkció ünnepi alkalomra készült: az önállósult Szigligeti Színház ezzel nyitotta meg a felújított teátrum épületét. Keresztes színre állításából azonban hiányzik az a koherencia, amely a beregszásziaknál a szélsőségesen eltérő stílusú elemeket is egységbe fogta. A nagyváradiak előadását a jobb-rosszabb, a helyzetekből következő, vagy azoktól független, ízléses és ordenáré ötletek zuhataga, a figurák képtelenségig való elrajzoltsága, a cselekmény igencsak nagyvonalú kezelése jellemzi. 

Az indítás ígéretesebb, mint amit később a néző kap: a függöny előtt Hamletet olvasgató Szellemfi (Kardos M. Róbert) már az érkező nézőkkel kontaktusba lép, üdvözli őket. A cselekmény kezdetekor piros bohócorrot rak magára, s nemcsak szereplője a jeleneteknek, de ironikus és önironikus, a napi aktualitásokra reflektáló kommentálója is. Úgy tűnik tehát, hogy az ő szemszögéből látjuk majd a történetet. Szerepe azonban a produkció folyamán háttérbe szorul, s ezzel lényegében megszűnik a kívülről és belülről láttatás kettős nézőpontja. 

Mira János kétszintes, sok ajtós díszlete nem teremt jól bejátszható tereket, ráadásul a rendező az emeleti traktust lényegében nem is használja. A fehérre festett arcú szereplők többsége pót hasat, pót vádlit s egyéb póttöméseket kapott a jelmeztervezőtől. Cári Tibor jellegtelen, klisékből építkező dalainak előadása a legtöbb színésznek – leginkább (már-már kínosan) a címszerepet alakító Hunyadi Istvánnak – komoly nehézséget okozott, ami némileg érthetetlen egy operett-hagyományokat ápoló társulat esetében. A szolidabb hangütésű első felvonás után a másodikban elszabadul a pokol. A biedermeier-világ karikírozását műnépieskedés váltja fel: a színészek hol ilyen, hol olyan, nem létező dialektusban kiabálnak, széles mozdulatokkal gesztikulálnak, széttett lábakkal járkálnak, a cselekménytől független epizódokat iktatnak be a nagyérdemű szórakoztatására. 

A harmadik felvonásban már csak a történet minél gyorsabb lezárása koncentrálnak az alkotók. Mégis e szakaszban, az idős és az ifjabb Schwartz rövidke jelenetében született meg az előadás legemlékezetesebb epizódja. Dimény Levente és Varga Balázs fekete keménykalapos, frakkos párosa megcsillantotta a darabban rejlő abszurd humort. Mozgásban, beszédben, ritmizálásban tökéletesen kidolgozott epizódjuk egy lehetséges Liliomfi-értelmezés alapja lehetne.
Szerző:  Molnár Ferenc,  Cím:  Az üvegcipő,  Díszlet-jelmez:  Alexandr Belozub,  Rendező:  Árkosi Árpád,  Szereplők:  Béres Ildikó, Ferenczi Attila, Kacsur András, Tarpai Viktória, Kristán Attila, Ivaskovics Viktor, Krémer Sándor, Sőtér István, Szabó Imre, Vass Magdolna, Kacsur Andrea, Domáreckájá Júlia, Gál Natália, Orosz Ibolya, Orosz Melinda,  Szerző:  Szigligeti Ede,  Cím:  Liliomfi,  Díszlet:  Mira János,  Jelmez:  Bianca Imelda Jeremias,  Zene:  Cári Tibor,  Rendező:  Keresztes Attila,  Szereplők:  Hajdu Géza, Csiky Ibolya, Pitz Mónika, Hunyadi István, Kardos M. Róbert, Szotyori József, Gajai Ágnes, Pál Hunor, Dimény Levente, Varga Balázs
Megítélt támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A Liliomfi színrevitelére (2011)