A határon túli magyar nyelvű színházi társulatok legjobb előadásait tizenhárom évadon keresztül a fővárosban is több-kevesebb rendszerességgel lehetett látni. Az Égtájak Iroda Goldschmied József irányításával szervezte a Vendégségben Budapesten – Határon túli magyar színházi estek elnevezésű rendezvény-sorozatot. Aki akarta, figyelemmel kísérhette, hogy miként változtak az egyes társulatok, milyen trendek jellemzik az erdélyi, a felvidéki vagy a vajdasági magyar színjátszást, követhette a jelentős rendezők és színészek pályájának alakulását. A dolgok természetéből adódik, hogy e sorozatban a kimagasló és jó előadások mellett akadtak kevésbé jók is, de ezek szintén híradást adtak arról, hogy egy-egy színház éppen hol tart, milyen gondokkal küszködik. A rendezvény színházszakmai kurátora, gondozója Darvay Nagy Adrienne volt. 

Mindez múlt időbe került, mert tavaly januárban a sorozat megszakadt, miután 2010 decemberében Goldschmied Józsefnek – nyugdíjkorhatárának betöltése előtt nem sokkal – megszüntették a munkaviszonyát. A döntéshozók nem indokolták lépésüket, de hát mostanában nem ez az egyetlen érthetetlen és megindokolatlan döntés e tájon. Nem lehet tudni, mi nem tetszett egyeseknek: az, hogy másfél évtizeden át a Határon Túli Magyar Fiatalok Találkozóját Goldschmied szervezte, s nem más, aki esetleg pártrendezvénnyé tette volna az eseménysorozatot; az, hogy a bemutatkozó színházak kiválasztásában nem politikai, hanem kizárólagosan értékszempontok érvényesültek; az, hogy a Vendégségben Budapestent a szervezők minden nehézség ellenére, sokszor kivételes erőfeszítéseiknek köszönhetően, minimális állami és fővárosi támogatással is képesek voltak létrehozni és működtetni; az, hogy más színházakkal együttműködve akkor is megtartották az előadásokat, amikor az eseménysornak egy évtizeden át helyet adó Thália Színház lényegében kihátrált a projekt mögül; vagy az, hogy az utolsó évben a Határon túli magyar színházi esték hatóköre kiszélesedett, s nemcsak a szigorúan vett határon túli területek magyar színházi eredményeit mutatta be, hanem a határon túli alkotóknak más országokban vagy a többségi nemzet színházaiban megszülető műveit is, s ennek megfelelően a rendezvény alcíme is változott (Színházi Hungarikumok Fóruma)? Csak találgatni lehetett és lehet. 

Jelenet Az üvegcipő című előadásból (A képek forrása: Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház)

A januári döntés után nem voltak tüntetések, petíció-aláírások, de sokak fájó szívvel vették tudomásul, hogy a budapesti színházi élet egy fontos szelete eltűnt, hogy a hazai színházi szakmától elvették, vagy legalábbis minimálisra szűkítették a kitekintés, a kapcsolattartás e jól bejáratott lehetőségét. E határozat azonban mindenekelőtt (nem az első) igen rossz üzenet a határon túli magyar színházaknak: a magyarországi kultúrpolitika nem kíváncsi rátok.     

Mindezek fényében tartom fontosnak és előremutatónak, hogy a határon túli magyar színházaknak – úgy tűnik – ismét van fővárosi bemutatkozási fóruma. Az utóbbi másfél-két év kinevezési botrányai által erősen megtépázott József Attila Színház új vezetése felvállalta e feladatot, s örvendetes, hogy partnernek a nagy tapasztalatú Goldschmied Józsefet kérték fel. Ezt a missziót a főváros, ha nem is sokkal, de tíz és fél millió forinttal támogatja. 

Az egész évadra szóló programban hét színház tizenegy előadására kerül sor, közülük hatnak ebben a szezonban volt vagy lesz a premierje. Az első bemutatkozás novemberre esett: Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című előadását a Kassai Thália Színház adta elő. A következő hónapokban pedig a csíkszeredai Csíki Játékszín (Tasnádi István: Finito – az előadás végül technikai okok miatt elmaradt – a szerk.), a nagyváradi Szigligeti Színház (Szigligeti Ede: Liliomfi), a szabadkai Népszínház (Ivo Andrić: Aska és a farkas, Csehov: Cseresznyéskert, Ibsen: Nóra), a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház (Éljen a szerelem!, Béres Márta One Girl Show) és a komáromi Jókai Színház (Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika, Székely János: Caligula helytartója) a sorozat vendége. 

Decemberben a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház vendégjátékát láthatta a közönség. Az együttes többnyire vezetőjével, Vidnyánszky Attilával dolgozik, az ő színházi nyelvét érti és ismeri a legjobban, de az utóbbi időben egyre több vendégrendező is megfordul náluk. Ezúttal Árkosi Árpád vállalkozott arra, hogy Molnár Ferenc Az üvegcipő című darabját állítsa velük színpadra. Molnár Ferenc ma már a tradicionális játékstílusokban viszonylag otthonosabban mozgó színházakat is próbára teszi, hát még az olyan fiatalokból álló társulatot, mint amilyen a beregszászi.   

 

Üvegcipő. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu

Ez a Molnár-darab az írói oeuvre-ben is különös helyet foglal el, hiszen a világa emeltebb, mint a Liliomé, de messze van még A testőrétől. Líra és groteszk keveredik benne. A szerkezete leginkább Szép Ernő Patikájáéhoz hasonlítható, hiszen itt is minden felvonásnak más a stílusa. Komoly rendezői kihívás, hogy megteremtődjön minden felvonás saját karaktere, ugyanakkor az egész mégis egységet alkosson. A darab groteszk-szürreális felhangjai ellenére realista, benne például a szereplők életkora meghatározó, éppen ezért nehezen változtatható. Nyilván teljesen mást jelent, ha a főszerepeket játszó színészek egyformán harmincasok, mint ha a Mérges becenévre hallgató műbútorasztalos az ötvenes éveiben van, s korban hozzá illő a szeretőjéből feleséggé avanzsáló Adél, míg a férfiba szerelmes kis cseléd, Irma tizenkilenc esztendős és Adél szeretője szintén jóval fiatalabb a nőnél. 

A beregszásziaknál az előbbi a jellemző. Ebből következően olyan a produkció, mint egy főiskolai vizsgaelőadás. S nemcsak a játszók és szereplők életkori különbsége miatt, hanem azért is, mert a társulat sokkal otthonosabban mozog az erős stilizáltság vagy a költői megemeltség területén – köszönhetően Vidnyánszkynak –, mint a realista szituációk hiteles megteremtésében. Ezért leginkább stúdiumnak hat az előadás, amelyben kinél pontosabban, kinél kevésbé, egyeseknél harsányabbra, karikaturisztikusabbra hangolva, másoknál visszafogottabban, egysíkúbban rajzolódnak ki a figurák körvonalai, teremtődnek meg a szituációk alapjai. Feltehetően a szűkösség kényszeréből lett a díszlet alapja egy többféleképpen állítható és mozgatható fal, ám a szegénységből nem kellene a látvány szegényességének és sivárságának következnie. 

A rendező stílust és szituációt megszabó munkájában előforduló bizonytalanságokat, a Molnár Ferenc-i szöveg finomságainak, színeinek és ízeinek elhalványulását többnyire feledteti a társulat együttesjátékának elsöprő ereje, belső energiája. Az együttes életében Az üvegcipő fontos állomásnak tekinthető, amelynek szakmai tanulságai hosszú távon kamatozhatnak, de a négy főszereplő (Béres Ildikó, Tarpai Viktória, Kacsur András és Ferenczi Attila) színészi eszköztárának gazdagodását máris jólesően nyugtázhatjuk.

Néhány évvel ezelőtt a beregszásziak egyik legsikeresebb előadása született meg, amikor Gyulán bemutatták Szigligeti Ede Liliomfiját. Vidnyánszky rendezése úgy mutatta meg a mű eredeti értékeit, hogy mai szemmel nézett rá a másfélszáz éves szövegre és fergeteges stílusparódiáját adta a darabnak, illetve az ahhoz fűződő játékmódnak. Hasonló célja lehetett Keresztes Attilának is, amikor elvállalta a vígjáték megrendezését Nagyváradon. 

A produkció ünnepi alkalomra készült: az önállósult Szigligeti Színház ezzel nyitotta meg a felújított teátrum épületét. Keresztes színre állításából azonban hiányzik az a koherencia, amely a beregszásziaknál a szélsőségesen eltérő stílusú elemeket is egységbe fogta. A nagyváradiak előadását a jobb-rosszabb, a helyzetekből következő, vagy azoktól független, ízléses és ordenáré ötletek zuhataga, a figurák képtelenségig való elrajzoltsága, a cselekmény igencsak nagyvonalú kezelése jellemzi. 

Az indítás ígéretesebb, mint amit később a néző kap: a függöny előtt Hamletet olvasgató Szellemfi (Kardos M. Róbert) már az érkező nézőkkel kontaktusba lép, üdvözli őket. A cselekmény kezdetekor piros bohócorrot rak magára, s nemcsak szereplője a jeleneteknek, de ironikus és önironikus, a napi aktualitásokra reflektáló kommentálója is. Úgy tűnik tehát, hogy az ő szemszögéből látjuk majd a történetet. Szerepe azonban a produkció folyamán háttérbe szorul, s ezzel lényegében megszűnik a kívülről és belülről láttatás kettős nézőpontja. 

Mira János kétszintes, sok ajtós díszlete nem teremt jól bejátszható tereket, ráadásul a rendező az emeleti traktust lényegében nem is használja. A fehérre festett arcú szereplők többsége pót hasat, pót vádlit s egyéb póttöméseket kapott a jelmeztervezőtől. Cári Tibor jellegtelen, klisékből építkező dalainak előadása a legtöbb színésznek – leginkább (már-már kínosan) a címszerepet alakító Hunyadi Istvánnak – komoly nehézséget okozott, ami némileg érthetetlen egy operett-hagyományokat ápoló társulat esetében. A szolidabb hangütésű első felvonás után a másodikban elszabadul a pokol. A biedermeier-világ karikírozását műnépieskedés váltja fel: a színészek hol ilyen, hol olyan, nem létező dialektusban kiabálnak, széles mozdulatokkal gesztikulálnak, széttett lábakkal járkálnak, a cselekménytől független epizódokat iktatnak be a nagyérdemű szórakoztatására. 

A harmadik felvonásban már csak a történet minél gyorsabb lezárása koncentrálnak az alkotók. Mégis e szakaszban, az idős és az ifjabb Schwartz rövidke jelenetében született meg az előadás legemlékezetesebb epizódja. Dimény Levente és Varga Balázs fekete keménykalapos, frakkos párosa megcsillantotta a darabban rejlő abszurd humort. Mozgásban, beszédben, ritmizálásban tökéletesen kidolgozott epizódjuk egy lehetséges Liliomfi-értelmezés alapja lehetne.