A művészet talán először akkor kérdezett rá saját magára és a művek kontextusára, amikor Marcel Duchamp 1917-ben egy teljesen átlagos piszoárt adott be Szökőkút néven a Függetlenek Szalonjára. Tulajdonképpen itt született meg a readymade fogalma, és itt történt meg először az, hogy egy más funkciójú tárgy címadás és a kiállító térbe való helyezés után új értelmet nyert. Részlegesen Duchamp logikáját követve dolgoznak a Kis Varsó művészei is. Bár náluk nyilván már nem játszik szerepet a dadaista botránykeltés vágya, metódusában mégis hasonló logikára építkezik a művészetük. Gálik András és Havas Bálint projektjeikben ismert, valamilyen kulturális és művészeti közegbe jól illeszkedő tárgyakat emelnek ki eredeti helyükről, s ezeket egy másik, korábbitól teljesen eltérő környezetbe helyezve, új értelmezési pozíciók lehetőségét mutatják fel a látogatóknak.
E viszonyrendszer nemzetközi szintre emelésének jó példája volt a talán eddigi leghíresebb munkájuk, a 2003-as Velencei Biennálé magyar pavilonjában bemutatott Kis Varsó-projekt, a Nefertiti teste. Ez a mű különösen akkor váltott ki nagy érdeklődést, miután három órára a világ egyik leghíresebb műkincséhez, az egyiptomi Nefertiti mellszoborhoz konkrétan hozzá is illesztették. Ennél az eseménynél a több ezer éves egyiptomi művészet találkozott a kortárs magyarral, s ezáltal, arra az időre legalábbis, egy harmadik műalkotás létrejöttét is ünnepelhettük.
 Részletek a kiállításból |
Bár a Lélekben tomboló háború című projekt sokkal inkább a magyar, vagy inkább a közép-európai közönségnek szól, mégis hasonló módszerekkel él. Itt olyan, hazai múzeumokból összeválogatott kisplasztikák kerültek egy légtérbe, melyek egyértelműen köthetőek valamilyen politikai ideológiához, vagy stílushoz, sőt némely esetben mindkettőhöz. A környezetből való kiemeléssel és a kulturális, politikai rétegek lefejtésével egyrészről szabadságot kap a befogadó a mű csupasz értelmezésére, értékelésére, másrészről ez a szabadság némileg frusztráló is, hiszen az említett rétegek eltűnésével sokkal bizonytalanabb helyzetből közelíthetőek meg a Lélekben tomboló háború sokszor erősen ideologikus kisplasztikái.
A kiállított munkák a legkülönfélébb korokból, művészektől és múzeumokból jöttek, és csupán két dolog köti őket össze: tematikájában mindegyik a háború és a küzdelem világához köthető, valamint az összes szobor eredeti helyéről kiragadva, a Trafó Galéria semleges fehér falai között szemlélhető. Az alkotópáros csupán egy zikkurat, egy párna és egy falszerű térelemmel tetté izgalmasabbá és játékosabbá a földön egymás közelségében összerendezett szobrokat. A Trafó Galéria terében összegyűlt szobrok kapcsán tehát nem másról van szó, mint az intertextualitás posztmodern irodalomhoz köthető fogalmának képzőművészetbe való átültetéséről. Egy új környezet, egy új viszonyrendszer új értelmet ad az abban szereplő munkáknak is.
A több mint hét múzeumból összegyűjtött rengeteg kisplasztika felkutatása és egy térbe rendezése óriási munka lehetett. Ezt azért is gondolom így, mivel a tárgyak között ugyanúgy megtalálható egy XIX. századi Napóleon-szobor, mint egy XX. századi tanácsköztársasági emlékmű kisplasztika-verziója, vagy egy, a szintén a kommunista propaganda által támogatott művészet jegyében készült Dózsa-szobor. A válogatás koncepciója szerint a munkák tehát a történelmi emlékezés több síkjával is játszanak, hiszen az említetteken kívül van itt a nemzeti romantika jegyében készült szittya nyilas szobor is. Így tehát nem csak bizonyos korok stiláris és kultúrtörténeti sajátosságainak ütközését figyelhetjük meg, hanem azt is, hogy az adott időszakban milyen történelmi figurák voltak meghatározóak, jelentettek viszonyítási pontot. Ezt a történelmi és stiláris, sőt kvalitásbeli sokszínűséget tényleg csak az köti össze, hogy a felsorakoztatott munkák mind az agresszió valamilyen kisplasztikai műfajú ábrázolását jelentik. Olyan műveket láthatunk tehát, amelyek valamilyen módon az agresszió mintázatait, militáns témákat és hadi cselekményeket mutatnak be.
 A képek forrása: Trafó Galéria |
Kiemelt jelentőségük van a sorozatban a köztéri emlékművek kicsinyített verzióinak: a Zala György milleniumi emlékművéről származó három magyar vezér ugyanúgy helyet kap a bizarr terepasztalon, mint Istók János Bem apója, vagy egy I. Pétert ábrázoló lovas szobor. Az erőszakos téma ellenére a „szobormontázs” mégsem ijesztő. Az alakok ironikus módon „kommunikálnak” egymással, ami teljesen lehántja a művekről azt a pátoszt, amely eredileg a legtöbbet belengte. Az olyan jelenetek, mint amikor Kisfaludi Strobl Íjásza két, előtte térdeplő alakra céloz, ugyanúgy keserédes mosolyt csal az arcunkra, mint ahogyan az a – szintén tőle származó – szobor is, amelyen a Kardját nézegető huszár az osztrák császári hadsereg előtte álló főparancsnoka, Daun tábornok (Alexy Károly munkája) felé tendál.
A Kis Varsó tehát a Lélekben tomboló háborúval semmiképp sem akar minket sem kioktatni, sem elborzasztani. Sokkal inkább egy játékos módszerrel próbálja felhívni a figyelmet arra, hogy mi a közös az itt összegyűjtött tárgyakban. Ezzel azonban azt is megmutatja, hogy az ideológiáktól és kultúrtörténeti kontextusoktól megfosztott szobrok milyen ártalmatlanul és „bájosan” tudnak együtt élni egy olyan semleges és békés térben, mint a kortárs galéria.
A kiállítás 2011. december 30-ig tekinthető meg.
Vö. Baglyas Erika: Pátosz a padlón
Szarvas Andrea: Vert hadak vagy vakmerő remények?
Kürti Emese: Agresszió, férfiasság, pátosz
Fehér Dávid: Szoborháború