Desiré Central Station 2011 – East
2011.12.11.

Néhány bőrönddel érkeztek az előadók - szó szerint és képletesen is. A túlzsúfolt, realista színpadképet felváltotta az erősen stilizált, funkcionális díszletezés, legalábbis az idei Desiré fesztivál előadásainak tanulsága szerint. PÁL-KOVÁCS RAMONA BESZÁMOLÓJA, 2. RÉSZ.

K
Kosztolányi Dezső Színház: Drogs & Drugs

Ennek természetesen gazdasági okai is lehetnek, de nemcsak. A kőszínházi rendszertől függetlenedő társulatok és a „repertoár”-színházak is szállítható megoldásokban gondolkodtak. Ez persze önmagában nem számít újdonságnak, hiszen egy hosszú évek óta tartó folyamatba illeszkedik, mégis jól mutatja az átmenetiség, a folytonos úton levés állapotát, amelybe a mai társulatok kényszerülnek. A posztdramatikus színházi törekvések a forma újragondolásával egyszerre merítenek az ősi színházi tradíciókból és az új technikai megoldások nyújtotta lehetőségekből. De hogy ezek a változások képesek-e új formákat létrehozni, vagy csupán az elmúlt évtizedek eredményeit ismételve elérkeztek volna végső állomásukra, azaz felvették végső formájukat, az a jövő kérdése. Mindenesetre a fesztivál kínálatát végignézve elmondható, hogy a kortárs alternatív színjátszás még mindig erősen a posztmodern gondolatiságával átitatott, nevezzük ezt akár poszt-posztmodern vagy posztdramatikus állapotnak.

Az előadások – kettő kivételével az összeset láttam – többségének alapanyagát nem hagyományos drámaszöveg adta, hanem dokumentumokra építkezett, ismert történetek újraértelmezésével dolgozott, vagy alapvető emberi viszonyok (pl. férfi-nő) ábrázolására vállalkozott. Ez alól kivétel a nisiek A gyászoló családja, és valamelyest a magyar vendégelőadások, Pintér Béláék Szutyokja és a Kaisers Tv, Ungarn, valamint a Szputnyik Hajózási Társaság Kockavetője. Noha ezek az előadások sem meglévő drámát vittek színre (Pintér Béla köztudottan maga írja darabjainak szövegét, míg az utóbbi Luke Rhinehart regényének dramatizált változata), az eredmény az előadások szövegvilágát tekintve mégis erősen emlékeztet a hagyományos, drámaközpontú színházak alapanyag-választására. Újdonságértékük inkább a szövegek naprakész aktualitásában rejlik. A többi előadás vagy hallgatott (azaz nem használt szöveget), vagy radikálisan újraértelmezte a szöveg és a színpadi cselekmény viszonyát. (A Teatr Novogo Fronta két előadása, a Dotex és a Dias de Las Noches egyikre is, másikra is jó példa.)

Nis
Nisi Nemzeti Színház: A gyászoló család

A Nisi Nemzeti Színház Branislav Nušić vígjátékát hozta el a házigazda, Urbán András rendezésében. Személyes véleményem szerint Urbánnak töbször kellene ilyen, hagyományos drámaszövegen alapuló előadást rendeznie, hiszen A gyászoló családban sikerült a tradíciók tiszteletben tartásával mégis valami megkapóan friss (és a nagyközönség számára is könnyen fogyasztható) produkciót létrehoznia. A karakterek szerethetően utálatosak, szórakoztatóak, mégis az utolsó jelenet mészárlása mintha a közönség kollektív akaratát elégítené ki (valahogy úgy, ahogyan a Kockavetőben a hős pusztító vágyai fiktív forgatókönyvek, fantáziák formájában megjelennek). Talán éppen ezért nem is ér bennünket annyira sokként a végkifejlet, mint inkább megkönnyebbülést (talán katarzist?) hoz. A színpadképeiben letisztult előadás kevés, de annál találóbb beállítással dolgozik. Csak hogy néhány példát említsek: az első felvonás utolsó jelenetében a konferencia képe, amely létszámában ugyan nem, de megoldásában erősen emlékeztet Leonardo Utolsó vacsorájára, ironikus módon előrevetíti a szereplők sorsát; vagy a második felvonást uraló, habbal megtöltött medence, amely egyszerre mutatja a szereplők züllöttségének fokát és szolgál személyes párbajaik helyszínéül mint afféle küzdőtér. Jellemző az előadásra a frontális játék (nem egymással, hanem egymás mellett kommunikálnak a színészek); gyakori sorbaállításuk pedig a karakterek egyenrangúságáról tanúskodik, hiszen egyformán züllött, pénzéhes mind.

Urbán másik rendezése a dokumentarista színházi formák - amelyet a fesztiválon pl. a Kulturanova Egyesület (Újvidék), a Multimédia Központ (Pristina) és a Bitef Színház (Belgrád) közös produkciója, a Patriotic Hypermarket képviselt - , újragondolásának kitűnő példája. A Kosztolányi Dezső Színház legújabb darabja, a Dogs & Drugs, amelynek bemutatója pár hete volt Szabadkán, gyors jelenetváltásokkal különféle életképeket visz színre. Ezekhez - ahogyan arra a cím is utal - egyrészt a drog, a drogfogyasztás, a „drógázás”, másrészt az állatias, egymást marcangoló emberi természet ábrázolása köthető. Érzékeny témákat dolgoznak fel a homoszexualitástól kezdve a családon belüli erőszakon keresztül a teljes emberi lealjasodásig. Urbán szavaival élve ezek: „divatosan elcsépelt témák, melyekért sok pénzt lehet kapni”. Kérdés azonban, hogy mennyire sikerült a rendezőnek ezeket a „divatosan elcsépelt témákat” új köntösbe csavarni, s mennyire mond csupán fel más műveket. Az előadás első pár jelenete ugyanis erősen emlékeztet egyrészt a Rekviem egy álomért háziasszony-jeleneteire, másrészt a Trainspottingban bemutatott közös „drógázásokra”, de említhetném az Egy kosaras naplójában ábrázolt kétségbeesett drogszerző harcot is. Az áthallásoktól nem lehet eltekinteni, ráadásul több jelenet éppen ezért banálisnak is hat, hiszen láttunk már ilyet. Az előadás mégsem érdektelen, hatásos technikai eszközökkel és néhány jobban sikerült jelenettel irányítja a figyelmet a már agyoncsépelt témákra, egybegyúrva pedig egészen érdekes.

Mr
Akhe Mérnöki Színház: Mr Carmen. Fotó: Molnár Edvárd (A képek forrása: Desiré Central Station)

A Desiré fesztivál előadásai jól példázzák, hogy a színház egyre inkább összművészet, és a szöveg, az irodalom egyenrangúvá válik más művészeti módokkal, a festészet, a szobrászat, a film és közvetve az építészet technikáival. Másrészt a legelemibb színházi eszköz, a fény is lehet téralakító, hangulatteremtő tényező, vagy éppenséggel a játék kelléke. A szentpétervári Akhe Mérnöki Színház előadása ennek jó példája. A Mr Carmen című előadásban a fénytechnikák különféle alkalmazásán túl azonban részesei lehetünk annak, ahogyan egy alig 2x4 méteres területet elfoglaló kis doboz-ház egy négyzet alakú doboz-ringgé alakul, azaz az előadás néhány invenciózus megoldással kihajtogatódik négy dobozból és két bőröndből, néhány zsineg és egy öngyújtó segítségével. A szereplők párbeszéde helyett különös versengéshez asszisztálunk, nevezetesen ahhoz, hogy ki tudja ügyesebben megrajzolni és elolvastatni a „Carmen” vagy „José” feliratot. A szövegből nem maradt tehát más, csupán ez a két szó. A cím pedig ezeknek az összemosására utal, ahogyan a történet is elmosódik, egy-két helyen idézve csak meg az eredeti szerelmi históriát. Marad helyette a Maksim Isaev és Pavel Semchenko által megrajzolt szituációk varázsa, amely mögött lassan bontakozik ki a szerelmi történet tragikuma.

Nehéz csomagokkal jöttek tehát a fellépők, megteremtve saját, különös világukat, hol megszokottabb, hol rendhagyóbb formában. Szabadka városa pedig erre az egy hétre befogadta az átutazókat, hogy a varázsból ne csak az úton levők, hanem a helyiek és az eseményre ideutazók is részesülhessenek. Hogy hoztak magukkal, az biztos, talán vittek is (ha mást nem, kitűzőt), mindenesetre erre az időre átalakították nekünk a teret és a színpadot, a várost és a hangulatot.

Esemény:  Desiré Central Station 2011,  Helyszín:  Szabadka,  Időpont:  2011. november 26 - december 2.
Megítélt támogatás: 1 500 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A fesztivál megrendezésére (2011)