José & Pilar
2011.12.09.

Egy nyolcvan felett járó szerző nem aprózhatja el a témákat, pláne nem, ha létösszegző életrajzi film készül róla. A Saramago-ról és nejéről szóló José & Pilarban megjelenik elmúlás, idő, Isten, szerelem, élet - és Pilar, Pilar, Pilar... FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.

Az egyszeri magyar filmkedvelő bizony könnyen zavarba jöhet, ha arról kérdezik, látott-e már portugál filmet, és komolyan elgondolkozhat, ha arról kérdezik, látott-e már olyat, amelyik tetszett is neki. Még a portugál kultúra legelkötelezettebb hívei is elismerik, hogy a portugál filmeket nem könnyű szeretni. Egész egyszerűen a legtöbb borzasztóan unalmas, és a legkisebb erőfeszítést sem teszi meg annak érdekében, hogy szórakoztassa a nagyérdeműt. Kár lenne ugyanakkor végleg leírni a portugál filmművészetet, hiszen időnként mégiscsak feltűnnek izgalmas darabok Európa legnyugatibb csücskének mozivásznán. Érdemes hát legalább évente egyszer csemegézni a termésből, hiszen újító szándékban és kísérletezési kedvben nem szűkölködnek a portugál filmesek. Az IndieLisboa nevet viselő vándorfesztivál már tavaly is ellátogatott Budapestre, és idén is elhozza nekünk a luzitán mozgókép legújabb és legígéretesebb alkotásait.

A program olyan izgalmas darabokkal kecsegtet, mint a rövidfilmjeiről ismert Pedro Caldas első nagyjátékfilmje, a Polgárháború, vagy a második világháború alatt született, ám Salazar által megsemmisíttetett A báró című gótikus horror-remake. A filmnapok népszerűségéről mégis leginkább a José & Pilar gondoskodik, amely a programsor elegáns felütéseként igyekszik kedvet hozni a portugál filmek böngészéséhez. A történet a Nobel-díjas író, José Saramago és neje, Pilar Del Rio életének néhány évét követi nyomon, párhuzamosan bemutatva a szerző mindennapjait és utolsó előtti regényének, Az elefánt vándorútjának megszületését (a könyvről szóló kritikánk itt olvasható - a szerk.).

José
José és Pilar
Saramago a világon szinte mindenütt népszerű, a könyveit huszonöt nyelvre lefordították, magyarul pedig szinte minden regénye elérhető. A portugál szerző már életében is nagy sikernek örvendett, 2010-es halála óta pedig még nagyobb érdeklődés övezi személyét. Akár azt is mondhatnánk némi rosszindulattal, hogy a José & Pilar ezt a posztumusz lelkesedést lovagolja meg. Akár így van, akár nem, a film meghatóan kedves képet fest a mesterről, aki a regényeiből ismert monologizáló, a világon mindent reflexíven szemlélő narrátori hanghoz hasonlóan saját életének végnapjait is világos elmélkedéssel kommentálja.

Habár a film ajánlója azt ígéri, a regény megszületésének körülményeit követhetjük majd nyomon, valójában a látottak alapján elképzelni sem tudjuk, vajon hogy a csudába volt képes Saramago megírni Az elefánt vándorútját. A történet afféle road movie-ként pereg: a pár végigautózza, repüli, sajtókonferenciázza és dedikálja a fél világot, így a két órás játékidő alatt egy olyan glamúros életmód rajzolódik ki a szemünk előtt, mintha csak egy Madonna-életrajzot néznénk. A film során sokszor rettenetesen megsajnáljuk szegény öregembert, aki ha kell tolószékben, betegen, kialvatlanul is megy, ha hívják, dedikál, ha kérik, és minden kedves rajongónak enged egy közös fotót. Ha pedig a pár otthon marad, akkor sem nyugszanak, hanem a lanzarotei könyvtár kialakításán dolgoznak, hallgatókat és riportereket fogadnak, a rádiónak nyilatkoznak, és eszükbe sem jut lazítani. 

Na, de ugyan miért nem, hiszen az író szemmel láthatóan igen nehezen viseli a feszített tempót, és komoly betegsége miatt kórházba is kerül. A kérdésre megkapjuk a választ Saramagótól, aki nem a sikert, hanem az életet kergeti. Az örök ateista író bevallja, hogy nyolcvannégy évesen az embernek már oda kell figyelnie, mit mond Istenről, de ettől még a tények nem változnak: szerinte nincs mennyország, hol lenne hát Isten. A következetes Saramago a túlvilág felé nem kacsintgathat, inkább belekapaszkodik Pilarba és az életbe, és a végsőkig hajszolt aktivitásba menekül.

A film legalább akkora hangsúlyt helyez Pilarra, mint Saramago-ra. Ez a karakán asszony afféle klasszikus szerzőfeleség: világhírű férjének menedzsere, a Saramago-brand kérlelhetetlen építője, közben harcos feminista és határozott újságíró. Kicsit olyan, mint egy Saramago-féle nőalak: a férfi stabil támasza és az élet fenntartója, amihez még egy beszédes név is társul, Pilar, vagyis oszlop. Mégsem állíthatjuk, hogy egyértelműen szimpatikus képet rajzolna a film az asszonyról, akinek stabilitását leginkább agresszív határozottságában tapasztalhatjuk meg. Persze ő egy percre sem gyengülhet el, hiszen ő tartja életben férjét, vagy ahogy Saramago fogalmaz Az elefánt vándorútjának mottójában, nem hagyja őt meghalni.

A meg nem halás módja a film szerint az eszeveszett rohanás, miközben a rajongók puszikkal, ölelésekkel, fényképezőgépekkel és a szerző fülébe suttogott vallomásokkal üldözik Saramagót. Hogy a szerző közben ír is, arról csak közvetett információnk van, sokkal fontosabb a regény cselekményével felépített laza párhuzam. Salamon, az elefánt gigantikus útja az Ibér-félszigettől Bécsig Saramago vándorútjával asszociálódik, mert ahogyan az elefánt számára ez az extrém vállalkozás jelentette a történelemben való fennmaradást, úgy az idős férfi is az utazásnak köszönheti életben maradását. A filmben többször kiemelik, hogy az elefánt az utazás után mintegy két évvel fejezte be földi pályafutását, mint ahogyan Saramago is a forgatás és a könyv elkészülte után közel két évvel távozott. Nem állíthatjuk azonban, hogy a film a regény egyszerű életrajzi olvasatát adná, hiszen a kapcsolat ennél sokkal áttételesebb, és csak néha, egy-egy mondat erejéig erősíti a filmben elhangzó gondolatokat.

A film és a regény közti legszebb kapocs a könyv egyik központi jelenetének felidézésével rajzolódik ki. A regényben hirtelen megjelenik egy férfi, aki lemarad a karavántól, és eltéved a sűrű ködben. A tévelygő ember már a halál gondolatával barátkozik, amikor meghallja az elefánt trombitálását. A hang segít neki visszatalálni a csapathoz, ahol a „piff” hang kíséretében eltűnik. Saramago életrajzi filmjében Pilar képviseli az életbe visszavezető jelet, amelybe hálásan kapaszkodik szerzőnk, míg aztán piff, eltűnik. Hogy hová? A film felütésében és lezárásában Saramago elárulja: „Pilar, egy másik helyen találkozunk.”

A Portugál Filmnapok 2011. december 8 és 11. között kerül megrendezésre a KINO-ban és a Camoes Intézetben.

Szerző: Fürth Eszter
Rendező:  Miguel Goncalves Mendes,  Zeneszerző:  José Mario Branco, Adriana Calcanhoto, Camané, Luís Cília, Pedro Goncalves,  Operatőr:  Daniel Neves,  Vágó:  Cláudia Rita Oliveira,  Producer:  Augustín Almodoóar, Miguel Goncalves Mendes,  Szereplők:  José Saramago,  Pilar del Río,  Gael García Bernal,  Farnando Meirelles