Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MÉZESKALÁCSBEFŐTT

Puskin: Anyegin / Schaubühne, Berlin
2011. dec. 8.
Alvis Hermanis Anyegin-adaptációját november végén mutatták be a Schaubühne nagyszínpadán. A lett rendező szép kifestőkönyvet ad a kezünkbe, viszont azt már nem hagyja, hogy mi töltsük meg színekkel. NÉDER PANNI KRITIKÁJA.
Húsz méter szélességű színpad, alig háromméternyi mélységgel és hatalmas belmagassággal. Szedett-vedett mahagónibútorok és kopott, virágos tapétaszigetek tagolják az egybefüggő teret. Négy-öt író- és ebédlőasztal, ugyanennyi ágy, szófa, bársonyfotel, kredenc, gyér fényű kislámpa, a falra fúrva hatalmas könyvespolc, a földön könyv- és irathalmok. A szobafal fölött gigantikus, kettéosztott, szürke vetítőfelület. Andris Freibergs díszlete cizellált babaház-metszet, korhű garnitúrával. A rendező és Florian Borchmeyer dramaturg munkája nyomán öt szereplőre redukálódik a történet: a két pár, vagyis Anyegin és Tatjána, Lenszkij és Olga, valamint maga Puskin a résztvevők. 

Miután az utcai ruhában besétáló színészek kényelmesen elhelyezkednek a tér különböző pontjain szétszórt ülőalkalmatosságokon, kezdődhet a múltidézés, majd a meseszövés. Puskin afrikai nagyapjáról és 113 szerelméről, Csajkovszkij Anyegin-operájáról, valamint a Schaubühne saját verziójáról is szó esik, mintha a szereplők gyorsan emlékeztetnék magukat, mi a kiindulópont és az irány. Sor sort követ, a színészek mondatai alapján jelenik meg előttünk a XIX. századi orosz vidék, a csikorgó tél, Anyegin megérkezése a birtokra, a Lenszkijjel szövődő barátság és a báli forgatag. 
Alapvetően Puskin irányítja a történetet, felszólítására Anyegin gyorstalpalót tart a tökéletes dandy budoárjáról, életmódjáról és időbeosztásáról. Az első félórában a fotelekben lezajló történetmesélést és önnarrációt az olykor a színpadra belépő fiatal öltöztetőnők szakítják meg, alsószoknyát, fűzőt és harisnyát adnak a nővérekre, akik épp a nők nehéz helyzetéről, a megnyomorított tüdőkről és a szoknyában való pisilés nehézségeiről értekeznek. A későbbiek során felbomlik az ülőszínházi forma, a szereplők Puskin szövegét alkalmazva kommentálják elnyújtott, stilizált cselekvéseiket, míg máskor az improvizációk alapján rögzített párbeszédeket használják. Robert Beyer Puskin karakterén túl később Zareckijt, a párbajsegédet, illetve Tatjána férjét formálja meg, és az előadás felétől mintha elsikkadna játékmesteri szerepe. A színészek fokozatosan vedlenek át kosztümös-parókás karakterekké, s ezzel párhuzamosan a jelen idejű, színházi kikacsintást szolgáló szövegek teljesen megszűnnek. 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Alvis Hermanis a festmények formájában elénk táruló vetítéseket szinte kivétel nélkül a szöveg és – sajnálatos módon – a színpadi képek illusztrálására használja: miközben Puskin felsorolja szeretői nevét, női arcképcsarnok jelenik meg a félbevágott fal két oldalán, a párbaj előtt revolvert látunk Lenszkij kezében és fent egyaránt. Tatjána sodró erejű rémálma – melyben tulajdonképpen megjósolja Anyegin iránti szerelme komor végkifejletét – a nővérek közti bizarr színjáték keretében zajlik le, testükre medvebundát húzva játszanak az ágyban. Eva Meckbach az esti mesemondásból ügyesen felépített, szuggesztív látomássá duzzasztja az álmot: egyre hevesebb, csapzottabb, egzaltáltabb. A jelenet az előadás egyik erős pontja lehetne, ha a fejük fölé kivetített medve képe nem bosszantaná a nézőt. Hermanis kezdéskor a fantáziánkat hívja segítségül, ám mintha mégsem bízna a közönségben. Az egyes jelenetek alatt kivetített monumentális orosz táj szemet gyönyörködtető és hangulatfestő, ám a túlnyomórészt illusztratív képek határtalanul dühítőek. A rendező a vetítés formavilágát illetően sem konzekvens, néha három másodpercenként váltakoznak a különböző méretű (olykor apró, a sarokba rejtett, értelmezhetetlen) képek, máskor túl hosszan marad üres a fal. A minőség ugyanígy hagy némi kívánnivalót maga után, a legtöbb rajz és festmény nívótlan, mintha a rendező Google-ról letöltött első találattal rögtön megelégedett volna.  

anyegin2

A történetvezetés megreked a narráció által kijelölt, képzeletet igénylő színház és a megrendezett, viszont nem elég mélységet tanúsító, némileg elkent jelenetek között. Tudatosnak tűnhetne az előadás első felében alkalmazott, elidegenítő technika lassú, észrevétlen átfolyása a valódi történetbe, ám Hermanis a szereplők közti viszonyrendszer ábrázolásával adós marad. A porcelánarcú, arisztokratikus Luise Wolfram a leghitelesebb, valamint az alapmű Olgájához leginkább közelítő karakter. Feladata összetett, mivel Meckbach nem elég bonyolult, magába forduló, melankolikus, naiv és vadregényes – egy-egy jelenet során villant fel bizonyos árnyalatokat Tatjána komplex személyiségéből, de nem szolgál ellenpontként –, így nem éleződhet ki a köztük lévő markáns különbség. Mikor Wolfram Lenszkij holtteste fölött visszafogott zaklatottsággal meséli el, hogy Olga az esemény után egyből új férjet talál magának és elfelejti korábbi szerelmét, a könyvbéli sorok a nő felületességének ábrázolása helyett sorstragédiává alakulnak: az életnek mennie kell tovább. Amennyiben sikerül a színészeknek – ahogy Wolframnak a fent említett jelenetben – a Hermanis által megkövetelt játékmód szerint a feszültség visszafojtása és bent tartása, izgalmas elemekkel dúsul a helyenként unalmas két óra. Sajnos sokszor átcsapnak a német színház fémjelezte kiabálásba, ami kioltja a belső, megfékezni hivatott forrongást. 
Sebastian Schwarz költői lobogástól és filozófiától mentes Lenszkij, nehéz elhinni a majd’ két méteres, pocakos, ösztönállatnak tűnő színésznek, hogy Anyegin kebelbarátja és szellemi partnere, ám az Olga iránt érzett szerelme és párbajra késztető féltékenysége autentikus. Közös jeleneteik meghatározóbbak, mint az Anyegin-Tatjána szál, így ők válnak az előadás tragikus szereplőivé. Tilman Strauß nem tud igazi főhősként megmutatkozni Anyegin szerepében. Spleenje, férfiassága és a kispolgári értékrendet roncsolni akaró, némileg sötét árnyalatú személyisége talán egyedül a hatásos báljelenetben csillan meg, mikor Tatjána helyett Olgát kéri fel a keringőre, ezzel vállalva, hogy szó szerint halálosan magára haragítja Lenszkijt. 
Fotók: Thomas Aurin. A képek forrása: Schaubühne
Fotók: Thomas Aurin. A képek forrása: Schaubühne
Hermanis hosszú némajátékba sűríti a feszültségteli zsúrt, a szereplők asztalnál, egyenes derékkal ülve dinnyét falatoznak (sajnos kivetített dinnyeevéssel is illusztrálva), majd mikor Anyegin a lányok elé lép, Tatjána szép lassan feláll, a saját gerezdjét és asztalkendőjét Olgának adva. Strauß a pillanatot kiélvezve megvárja, míg a lány a kezét nyújtja, majd megragadja Wolfram derekát, és táncolni kezdenek. Olga két gyümölcsöt szorongat, Anyegin egyre erősebben simul hozzá, a két hoppon maradt szereplőt keresve a tekintetével, élvezve, hogy egy pillanat alatt az ujja köré csavarja partnerét. A jelenetet leszámítva semmiféle viszony nem alakul ki Tatjána és Anyegin között, így a híres levél üresen koppanó szavak áldozata lesz, mint ahogy a főhős végső vallomása is. Hiába a lassított mozgás, hiába hánykolódik és veti le színpadi jelmezét Strauß az utolsó percekben, hatástalan marad. És hiába válik Beyer Tatjána férjéből pár mondat erejéig újra Puskinná, hogy elbúcsúzzon a nézőktől:
„Búcsúzunk hősünktől sok évre.
Örökre tán. Jártunk vele,
Amerre vitte Sors szele,
Köszöntsük egymást partot érve:
Hurrá! Elég volt, ugyebár
Régóta vártunk erre már!”
Ha nem is régóta, de kicsit vártuk. A szépen kiszínezett orosz képeskönyv bezárul, elalváskor pedig már az sem jut eszembe, milyen mesét olvastam.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek