Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TIZENÖT SZÍN, 24 BIT

Madách Imre: Az ember tragédiája – Jankovics Marcell animációs filmváltozatának képeivel
2011. dec. 7.
Jó eséllyel az animációs filmváltozatot népszerűsítő kampány részének, de legalábbis kiadói marketingfogásnak tűnhet a legújabb Tragédia-kötet, pedig az album elkészülte alighanem a legjobb, ami Jankovics Marcell képeivel és Madách Imre szövegével történhetett. LÉNÁRT ÁDÁM ÍRÁSA.

jankovicsAz ember tragédiája első kiadásának százötven éves évfordulója alkalmából egy ideje már a csapból is az emberiségköltemény folyik. Tragédiával indult a Szegedi Szabadtéri Játékok, játsszák a Nemzeti Színházban, műsorára tűzte a debreceni Csokonai Színház, és a nagyszabású Madách-adaptáció is elkészült: a mozigépész sürög-forog, az alkotó, Jankovics Marcell pihen, a nagyközönség pedig december 8-ától megrohamozhatja az Uránia jegypénztárait. S ha ez még nem volna elég, az Akadémiai Kiadó az animációs film képeivel illusztrált Tragédia-kötetet jelentetett meg, mely – jellegéből adódóan – a Jankovics-univerzumnak és Az ember tragédiájának is egészen más arcát mutatja meg.

Az olvasás mellett szól, hogy hallás alapján nehéz érteni Madách sorait, a szövegértelmezés viszont eltereli a figyelmet a fikció fantáziadús világáról, ezért a multimediális kiadás ideális megoldásnak tűnik: a képek pihentetően hatnak olvasás közben, s ezzel sajátos ritmust adnak a drámai költeménynek. Jellemző, hogy az eltérő technikával készült illusztrációk még inkább elkülönítik egymástól a történeti színeket, ugyanakkor izgalmas látni, hogy a képek mind formai, mind tartalmi jellemzőik alapján történetiségbe ágyazódnak. Vagyis az athéni színben a vázafestmények repedezettek, akár a restaurált régészeti leletek, a római szín olajfestményeket idéző képein pedig a mozaikokból kirakott gladiátorharcot pikáns szoboregyüttes figyeli egy képzőművészeti galériában.

Ezen felül a motívumok ismétlődése is az átfogóbb szemléletet erősíti. Feltűnőek a gonosz alakváltozásai, hiszen Lucifer rendre kutyaféleként tűnik föl, noha Anubisztól, az alvilág egyiptomi istenének alakjától egészen a farkas háziasításáig jut el. Ezzel szemben az igazság római istennője, Justitia, vagy az attribútumai ambivalens módon jelennek meg. A bormámoros szendergésben megtalált eszmét a Justitia-szobor vállán magát heroikus pózba vágó Danton derekán lobogó zászló jelképezné, csakhogy erre a holland trikolór mérsékelten alkalmas, ahogyan az első ókori, illetve jövőben játszódó színekben is valami hibádzik: amíg a „milljók egy miatt” gondolatának frappáns képi megoldása a mérleg nyelveként ábrázolt Éva, és az egyiptomi legyező színei nem igazodnak a francia zászló követelte sorrendhez, addig a falanszterben már nemhogy zászlók, de színek sincsenek, Justitiát pedig láthatólag megviselte az idő múlása.

A képek egyébként értelemszerűen az animáció sorrendjében követik egymást, hiszen azt a szöveg linearitása határozza meg, de mivel önmagukban állnak, alaposabban szemügyre vehetők, így a kiragadott, kimerevített jeleneteknek – viszonylagos meghatározottságuk ellenére is – megnő a jelentőségük. A képek intenzívebb párbeszédbe kezdenek úgy a szöveggel, mint egymással, tehát egyrészt tartalmuktól függetlenül, egyszerűen pozíciójuknál fogva, másrészt az asszociációnak kedvezve, kulturális, irodalmi, képzőművészeti utalásokkal szavatolják a Tragédia olvasási élményét.

Az album legizgalmasabb képe Michelangelo híres-neves mennyezetfreskójához kötődik, melynek központi jelenete éppen Ádám teremtése, de Jankovics háttérbe szorítja a rajzfilmrendezőt, majd előtérbe helyezi a művészettörténészt, és a reneszánsz polihisztor falanszterbéli ellenszegülését az – ugyancsak a sixtusi kápolnában található, szintén Michelangelo zsenijét dicsérő – Utolsó ítélet című monumentális falfestmény rafinált részletével illusztrálja. A kép a tizenkét apostol egyikét, Szent Bertalant ábrázolja mártírhalálának jelképeivel, alakjáról azonban két momentum is eltereli a figyelmet: az egyik az apostol saját, a kép előterébe helyezett, lenyúzott bőre, a másik a férfi bal felső sarokba vesző, szúrós tekintete, mintha nem éppen örömében ugrott volna ki bőréből. Előbbi azért érdekes, mert Michelangelo a művészettörténészek szerint önarcképét festette az elhalt bőrfelületre, s így a művész áldozatvállalásának metaforája joggal vonatkozik Madách Michelangelójának kiszolgáltatottságára is, utóbbi pedig azért, mert a freskó egészét ismerve nyilvánvaló, hogy Szent Bertalan a második eljövetelekor ítélkező Krisztusra neheztel. A mindig jelenlévő, de inkább sejthető, semmint látható Úr és Lucifer, közvetve Ádám konfliktusa ez, amely a festményen a görög mitológia felől nézve érhető tetten, hiszen Michelangelo az Apollón és Marszüasz közti versengésre is céloz: a szatír utánozta az isten fuvolajátékát, amiért a riválisokat nem tűrő Apollón megnyúzta. Kép és szöveg fenti egymásba kapaszkodása konkretizálja, kibontja, motiváltabbá teszi a Tragédia Michelangelóra vonatkozó sorait, a műegész szempontjából pedig relativizálja az Úr abszolútnak tetsző hatalmát.

A folytonosan át- és újraértelmezett, önmagukban is kellően rétegzett szövegrészek és képkockák egymásra irányuló játéka nem minden esetben ad elég támpontot a befogadáshoz. Jó példa erre az athéni szín: Ádám a marathóni csatában győző Miltiadészként jelenik meg, érkezésének hírét – a szerzői utasítás szerint – Lucifer szaladva hozza, ezért kézenfekvő, de nagyszerű meglátás, hogy Lucifert a marathóni futóként ábrázolja Jankovics, és az is jó ötlet, hogy az árulással alaptalanul vádolt Miltiadész lelkiállapotát – az őrültséggel sújtott, s ezért gyerekeit lenyilazó – Héraklész üvöltése érzékelteti. Az viszont már ellentmondásos, hogy Lucifer futás közben Héraklész jellegzetes öltözékét viseli, melyet a hérosz a nemeai oroszlánról nyúzott le. A bőrt még Héraklész is csak az állat karmaival volt képes felhasítani, ezért korántsem mindegy, hogy Ádám vagy Lucifer hordja, s ezért bír – a praktikum mellett – jelképes erővel, hogy Miltiadész lefejezésekor az oroszlánbőr már a hóhér, azaz ismét Lucifer vállára borul. Egyszerűen az látszik, hogy Jankovics nem szerette volna elengedni egyetlen ötletét sem, pedig a mértékletesség a képek alapján is jót tett volna az animációs filmnek. Vagy az a pimasz egyszerűség, amellyel Jankovics a londoni szín végi sírtánc hétköznapi figuráit a huszadik század első felének meghatározó alakjaira cseréli, és az az éleslátás, amellyel karikírozás nélkül ragadja meg a legjellemzőbb vonásaikat: Marilyn Monroe fellibbenő szoknyáját, Puskás tekintetét, Elvis rongylábait, a Beatles-t egy miniatűr, sárga tengeralattjáróval, vagy épp Einsteint, a feje fölött körző, glóriákat rajzoló elektronpályákkal.

Az ellentmondásos kötetnek stílszerűen éppen az a hátránya, ami egyben az előnye is. Az animációs film legsikerültebb pillanataiból szemezget, de ahogyan a szűkebb kontextus a befogadásnak kedvez, úgy hiányérzetet is hagy maga után. Sokak szerint Az ember tragédiáját egyszer sem lehet olvasni, ezzel szemben az Akadémiai Kiadó vállalkozása éppen azt bizonyítja, hogy nem lehet csupán egyszer olvasni.

Vö. Orosz Anna Ida: A legek filmje 
Roskó Gábor: Találkozásaim az ördöggel 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek