Jankovics Marcell: Az ember tragédiája
2011.12.07.

Madách művének azon rajongói, akik azt szeretnék, hogy Az ember tragédiája Goethe művei mellé kerüljön a műveltebb európaiak könyvespolcán, most reménykedhetnek. Jankovics Marcell interpretációja szélesebb befogadói körhöz is eljuthat. KOLOZSI LÁSZLÓ KRITIKÁJA.

Jankovics Marcell nem törekedett arra, hogy az egyes színek közti belső összefüggések rendszerét láttassa – erre utal alkotói technikája is: minden színt a hozzá illő képzőművészeti stílben alkotott meg, ehelyett elsősorban azt kívánta megmutatni, hogy Madách műve nem csak egy dráma a sok közül. Több annál: a világegyetemem működésének, törvényszerűségeinek és titkainak leképezése. Drámát mutató, valójában színpadra állíthatatlan magas költészet. 

Jankovics ebből következően kevesebb hangsúlyt fektetett a drámai konfliktusokra: a filozófiai tartalmakat – nem egy alkalommal a szállóigeként ismertté lett téziseket – emeli a cselekmény fölé. A színeket úgy formálja képpé, hogy elsődleges legyen a többlettartalom: a színekben megbúvó eszméknek alárendeli az illusztrációkat, és az egyes eszméket – nem egyszer közhelyes – szimbólumokkal, jelenetekkel is hangsúlyozza. (Az egyiptomi színben a piramisra fellépő rabszolgákból kövek lesznek, amikor az épülő gúlára görnyednek, az udzsat hieroglifája könnyező szemmé transzformálódik, a merev arcú fáraó úgy magasul mindenki fölé, mint egy Leni Riefenstahl-filmben a Vezér.) A kővé váló szerencsétlenek képe ugyanúgy közhely, mint a görög vázákon megelevenedő, merev falloszú pánoké, a francia színben feltűnő Marat halála, vagy a My Fair Lady epizódjává alakított londoni szerelmi szcénáé. 

A nagy művel minden alkotónak meg kell küzdenie, és csak első látásra tűnik úgy, hogy Jankovicsnak könnyebb dolga volt, mint a színpadra adaptálóknak, hiszen a rajzfilm lehetőségei kimeríthetetlennek tűnnek. Kétségtelenül ideális médium Madách művének a rajzfilm, de a rajzfilmre átgondolóra éppen azon csapdák leselkedtek, melyekbe Jankovics belelépett. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből (A képek forrása: PORT.hu)
A nyitószínbe minden néző bele tudja képzelni az ősrobbanást, a teremtés ködének gomolygását, Isten lelkének lebegését a vizek felett: Jankovics nem emeli a színt az evidenciák fölé. E jelenet idézi leginkább a korábbi Jankovics-filmeket, többek között azt a Fehérlófiát, ahol a jelképek össze tudják sűríteni a szöveget. A mesének nem az első jelentésrétege Ég és Föld egybeolvadása, a hős elsősorban valaki, akiért szurkolunk, és csak másodsorban az őselemek harmóniájának visszaállítója, míg Madáchnál a szimbólum-díszletek az első, a felső réteg, és az alatt gomolyog csak a történet. Jankovics Marcell értelmezése azért oly végletesen unalmas nem egy színben, mert nem többrétegű. Míg a János vitézben és a Fehérlófiában a történet egyes elemei önmaguknál többé válnak - kialakul a szimbólumvilág és a történet-világ szintézise –, itt, a Madách-adaptációban a szimbólumok alatt alig érezni az eseményeket. 

A legjobban megfestettek azok a színek, melyekben a szimbólumfelszín alatt a történeten túl egy újabb szimbólumréteg is felfedezhető. A legteljesebb színek azok, melyeket kiemelve valóban az a benyomásunk támadhat, hogy egy, a Madách művéhez mérhető, azzal azonos nagyságrendű mű született. A prágai szín, a francia forradalmat elénk idéző, a londoni, a képregényekből indított falanszter és a hóra vetülő homályos foltokból összeálló eszkimó-szín. Az első hármon felfedezhető az egyik közreműködő alkotó, Orosz István kéznyoma. Orosz grafikáinak vonalait nem nehéz a neki egyébként legjobban fekvő – a legtöbb ezoterikus ábrázolást felmutató – prágai színben felfedezni. Ez a szín olyan, mint egy Dürer-metszet; tele van rejtélyes utalásokkal (abban az értelemben ezoterikus, hogy némely részlete csak kevesek számára nyílik meg), ugyanakkor ez tár elénk először igazi, életszerű nőalakot. Éva ugyanis Jankovics művében – ebből a szempontból is hű Madáchoz – mellékalak. Az az érzésünk is támadhat, már rögtön az első színnél, hogy Éva Lucifer munkájának előremozdítója, de belső vívódása szinte érzékelhetetlen marad. 

Jankovicsnál a két főhős a kutyaszerű (vagyis az egyiptomi szín után: Anubiszra emlékeztető) Lucifer, akinek szeme szinte mindig ott világít a háttérben (Usztics Mátyás színpadon elképzelhetetlen lenne Lucifer szerepére, de alakítása e rajzfilmváltozatnak kétségtelenül értéke), és persze Ádám. Az utóbbi a francia és a londoni színben lesz igazán emberszabású, érző-élő lény, akinek az ereiben nem akvarellel színezett víz, hanem vér folyik. A legmozgalmasabb és legmegrázóbb londoni színben abszolút központi alak: szédült és tehetetlen szemlélője a körforgásnak. E színben az időt és a sorsot (valamint azt a tézist, hogy a múlt hibáiból tanulni nem tudunk) az óriáskerék szimbolizálja. A kerék ott forog a Kristálypalota közvetlen közelében, egy vurstliban. Erre kapaszkodnak fel a Madách utáni korok is. Az első világháború bakái, megannyi bukott forradalom démona, neves művészek garmadája, a sorokba rendezett huszadik század. Ez is közhely lenne, ha nem lenne túlfokozva, ha nem lenne ez a forgás, ez az alakmennyiség szédítő, és éppen a szédítő volta miatt lenyűgözően félelmetes. 

A csodás nyüzsgésnek a fekete-fehér falanszter világ az ellenpontja, ahol kockainkubátorban fekszenek fejükön fejhallgatóval, mely az atomfizika törvényeit mormolja, a csecsemők. Valóban, mintha minden szuperhős képregény a demokrácia utáni világban játszódna, Anti-utópiában (itt már nincs jogrend, a közbiztonságot csak egy rendkívüli képességekkel megáldott magányos hős tudja helyreállítani). Tehát a szín adekvát megjelenítése a képregény. És e képregény világból következhet is egy olyan világ, melyben már csak hideg hóra vetült árny az ember. Az eszkimó színben mintha a márciusi sarkköri tájon járnánk: abban az egy órában, amikor úgy ahogy, de azért feljön a nap. 

A mű értelmezésében Szegedy-Maszák Mihály volt Jankovics segítségére: nem kell a Küzdj és bízva bízzál szavakig eljutni, hogy értsük és lássuk, Jankovics értelmezésében a világ, az emberiség története olyan, mint a rendszerváltás utáni magyar politikai élet: az ember mindig jobbat vár, de mindig rosszabb jön. Minden szín kudarctörténet. A Tragédia Ádám kudarcainak, s mivel ő mindnyájunk képviselője a műben, az ember kudarcának, a mi kudarcunknak a története.
 

Cím: Az ember tragédiája, Rendező: Jankovics Marcell, Író: Madách Imre, Forgatókönyvíró: Jankovics Marcell, Zeneszerző: Sáry László, Operatőr: Major Péter, Bacsó Zoltán, Tervező: Jankovics Marcell, Zene: Sáry László, Wolfgang Amadeus Mozart, Szereplők: Szilágyi Tibor, Usztics Mátyás, Bertalan Ágnes, Széles Tamás, Molnár Piroska