 Sade |
A nigériai származású énekesnő (eredeti nevén: Helen Folasade Adu) a nyolcvanas évek közepe táján robbant be a köztudatba sajátosan melankolikus zenei világával, sikere azóta töretlen – még ha hosszú alkotói csendekkel tagolt is. Legutóbbi albumára (Soldier of Love) például nem kevesebb, mint egy teljes évtizedet kellett várnia rajongóinak, a címadó dalért kapott Grammy-díj (szám szerint a negyedik!) viszont azt látszik jelezni, hogy megérte türelmesnek lenni.
A budapesti koncert is e szerzeménnyel indult, rögtön megmutatva, amit egyébként amúgy is tudtunk: hogy Sade előadói alkatának a szuggesztív, borongós középtempók állnak legjobban. A művésznő elvitathatatlan színpadi eleganciája, utánozhatatlan szirénmozgása és jellegzetesen fátyolos orgánuma egy csapásra intim hangulatot teremtett, igaz, ebben minden bizonnyal szerepe volt annak is, hogy az előadásra csak ülőhelyeket kínáltak. Ez rendben is volt így, aligha hiszem, hogy bárki partizni érkezett volna. A szentimentális hangulatot pazarul koreografált színpadkép és látványvilág erősítette mindvégig, valamint hullámzó tisztaságú, ám még bőven vállalható minőségű hangosítás kísérte, illetve árnyékolta be itt-ott.
Rögtön a legelején kénytelen vagyok szabadjára engedni a bennem bujkáló kisördögöt, még ha ezzel magamra is haragítom a rajongók zömét: Sade közel sem olyan kiemelkedő kvalitású énekesnő, mint amilyennek tartani szokás. Relatíve kevés dolgot tud a hangjával, a jazz/rhythm ’n’ blues szcénában nem véletlenül nem is emlegetik az élvonalban. Istenadta tónusa és látomásszerű megjelenése (kivált buja hastánca) például jóval meggyőzőbb, mint technikája, nem egy simlis intonációt hallhattunk tőle ezen az estén is. Korlátozott vokális eszköztára persze a jóindulatú értelmezés szerint adódhat stílusának visszafogottságából, és a művésznő rejtélyes zárkózottságából, én mégis inkább szimpla takaréklángnak éreztem sokszor, amely időnként az unalom szféráját karcolgatta. Ha viszont létezik művészi szintre emelt egysíkúság, Sade muzsikája bizonnyal ilyen. Eleganciája révén furamód a felszínesség is felnemesült.
Persze nem utolsósorban a kápráztató slágerparádénak köszönhetően, amely hallatán közönsége – nem túlzás – valósággal elalélt. Tényleg nem maradt ki semmi sem; legelső sikerdalától kezdve (Your Love is King) a bossa-nova alapművé lett (valóban zseniális) Smooth Operator slágerén át, a „nagy csend” utáni dalokig a friss lemezről (The Moon and the Sky, Morning Bird, In Another Time, Bring Me Home, Skin) mindenre sor került. És persze elhangzottak az olyan kötelező opuszok is, mint a Sweetest Taboo, az Is It a Crime, a Jezebel, a No Ordinary Love, a Kiss of Life és a Cherish the Day (utóbbi zárta a koncertet).
Nehéz volna bármelyiket is kiemelni, hisz a szerzemények – rendkívül egységes/hasonló hangulatuk okán – tulajdonképpen egyetlen hömpölygő folyammá álltak össze, melyben a felületes szemlélő (értsd: nem megszállott Sade-hívő) számára majdhogynem csupán a kivételes érzékkel komponált vizuális elemek jelezték a dalok közti határvonalakat. Hasonlóképp bajosan tudnám kiemelni a zenekar tagjainak bármelyikét, legfeljebb annyit figyelhettünk meg, hogy Paul Denman basszer meglepően extrovertált figura a műfaj intimitásához képest, Paul Cook dobos és Andrew Hale billentyűs ördögien képesek koncentrálni, Stuart Matthewman gitáros-szaxofonost pedig – improvizációi alapján – mindnyájuk közül talán a legszorosabb kötelék fűzi az elhangzott dalokhoz, ami nem is csoda, hisz legtöbbnek egyben társszerzője is.
Ezen a ponton most hanyagolnám az ősi talányt, hogy Sade akkor most a frontember vagy a zenekar neve-e, illetve hogy az énekesnő miként nem öregedett semmit az elmúlt negyed században. Az viszont már jobban nyomaszt, hogy a két órás produkció után sem tudtam megnyugtatóan eldönteni, hogy amit hallottunk, az kommersz vagy alternatív, eredeti vagy inkább unalmas-e. Maradjunk hát annyiban: profi volt és hatásos.