Juan Diego Flórez áriaestje / Magyar Állami Operaház
2011.12.04.

A Flórez-koncert legnagyobb tanulsága: tiltsuk be végre a slágeráriákat! Az örök elégedetleneknek pedig Dohnányival üzenjük: „Der Ton daneben ist auch ein Ton!” GÖRÖMBEY G. SZILÁRD ÍRÁSA.

Félreértés ne essék, nem mintha a hamiskás hangok nyomták volna rá bélyegüket Juan Diego Flórez, Peru utóbbi időkben nélkülözhetetlenné vált művészeti exportcikkének budapesti bemutatkozására. Vegyünk mély levegőt, és bátran kiáltsuk a füzérekkel és szmogfelhőkkel ékes Andrássy úti éjszakába: hasonló kvalitású, esetében a bel canto birodalmában állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező, pazar zenei delikateszt kínáló művész Cecilia Bartoli operaházi koncertje óta nem tette a lábát a dalszínház deszkáira. Innen nézve pedig a lélektelenségig vájt fülűek által észlelt apróbb hibák kapcsán alighanem elhangozhat a nagyvonalúságával tüntető, örökbecsű mondás: sag schon.

Juan Diego Flórez
Juan Diego Flórez

Ami a kötelező észrevételeket illeti, a tenorista és az erre az estére beavatott karmestert igazoló operaházi zenekar a széles ecsetkezelésű érzelmi ábrázolástól kezdve a mélyrétegek feltárására is alkalmas finom pepecselésig terjedő skálán dolgozott együtt, tiszteletet parancsoló és élményekkel gazdagító alkotási folyamat során. Ebben komoly, de legalábbis látványos szerepet vállalt a sok esetben a piruettezésben jeleskedő, az elhangzottakat artisztikusan eltáncoló dirigens, Alessandro Vitiello. Feladata leginkább a program első felében akadt, ahol Cimarosa egy és Rossini két áriáját nyitányok egészítették ki, teljessé téve, a láthatóan az erőtartalékolás jegyében fogant és kivitelezett műsorrendet. A Titkos házasság „Pria che spunti in ciel l'aurora”, az Otello „Che ascolto? Ahime, che dici?” és A sevillai borbély „Cessa di piú resistere” kezdetű áriáit Flórez a kellő tudással és elmélyültséggel, az anyagtól az illendőnél talán egy fokkal nagyobb távolságot tartva vezette elő, rögvest képet adva a torkában genetikusan keletkezett, a díszítő koloratúrák elkékülésig történő, ámbár ritmikailag tökéletesen pontos szaporítására alkalmas „eszközről”.

Kétségtelen, hogy az első óra vége felé a zenekar és a tenorista keltette hangok, némelykor egymás kezét hiába keresve bóklásztak a légtérben, ám e hajszálnyi megingást egy felvont szemöldök és egy gáláns félmosoly kíséretében az egyre emelkedő érzelmi hőfoknak azonmód be is tudhattuk.

A program második fele a kevésbé bevettnek számító komponista, Boieldieu A fehér asszony című alkotásának egyik kavatinájával – „Vien, gentille dame” – indult, majd Massenet Meditációjának valóban merengésre késztető hangjait követően Verdi és a Rigoletto percei következtek: előbb a Kesztyűáriája, utóbb pedig a herceg II. felvonásbéli áriája („Ella mi fu rapita”) hangzott el. Az ekként sorjázó programelemek végére – nem oktalan szeszélyből – Donizetti Az ezred lánya című művének nyitánya került, összekacsintást remélve a még ránk váró meglepetések miatt, hogy a hivatalos műsort az olasz zeneszerző Rita című operájának „Allegro io son” kezdetű, kifejezetten könnyed hangvételű áriája zárja.

A ráadásban a jótékony extázisba eső közönséget Gounod Rómeó és Júliája andalította tovább, s mivel a hangulatot hasra esős poénokkal fokozni mégsem lett volna helyénvaló, a hivatalos műsorra visszautalva, fel kellett csendülnie az operairodalom egyik bezzeg-gyerekének is, hogy zsöllye és emelet magukról megfeledkezettjei egy emberként nyüszíthessék az „Az asszó’ nyingatag…”-ot. Elismerésre okot adó önmérséklet, hogy a műsor összeállítói csak a ráadásnak és a vastapsnak tett engedményként hagyták megszólalni a mantuai herceg, összefüggéseiből már évtizedekkel ezelőtt barbár módon kiszakított szerelmi hitvallását. Ennek dacára, ha módunk adódna, a közeljövőben mégis csak javaslatot terjesztenénk az Országgyűlés elé, hogy a legfőbb pénzügyér örömére sújtsuk vaskos különadóval a sok-sok nótává és emésztésfokozóvá aljasult valamikori ária előadóit és megrendelőit is. No, nem sznobériából, sokkalta inkább a műfaj iránti engesztelhetetlen odaadás okán.

A kötelező kört ilyen bevezetés után persze meg kellett futni, s zárásként, majdnem pontosan negyven évvel Pavarotti New York-i fellépése után Budapesten is felcsendült Az ezred lánya Toniójának magas C-ket halmozó „Ah mes ami” kezdetű áriája, a nagy elődhöz méltó kiállításban, ámde eltérő természettel.  Hogy Flórez mitől lenne Pavarotti örököse, azt valószínűleg csak a szlogent kiötlő marketinges tudná kielégítően megmagyarázni. A repertoárjukban mutatkozó hasonlóságok dacára a perui muzsikus fellépése, hangjának mineműsége, személyisége is alapjaiban különbözik a négy éve halott tenorkirálytól. Bárhogy is van, nem kockáztatunk sokat, ha megállapítjuk: láthatóan a neki kiszabott úton jár. S ha már elindult, mindenki örömére és reménykedése közepette, talán végig is megy rajta.

Vö. Ppp: Mert sztároknak lenniük kell! 
Ignácz Ádám: Gáláns gála 
Fáy Miklós: Flórez életnagyságban 
Péteri Lóránt: Távol, mégis közel 

Helyszín:  Magyar Állami Operaház,  Időpont:  2011. november 28.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott