Jelenet az előadásból.

Bár az előadás nem támaszkodik szorosan Thomas Bernhard szövegeire, az előadóművész kategóriájának feltűnését részben a társulatot erősen inspiráló írói szellemiségből érthetjük meg, amely a művészeket, a művészetközvetítőket, valamint a kultúrpiac egész építményét (beleértve a nézőt is) szüntelen gyanakvással méregeti. A vehemens megvetés bernhardi retorizálása persze egy olyan eszményi magasművészet-ideál felől történik, amelyet nem koszol(hat) be az emberi jellemgyengeség, az önmutogatás, a prófétai kinyilatkoztatás, a tetszeni akarás vágya – miközben ez a retorika az ítélkezés premisszáját is kikezdi, hiszen a magányba, visszavonulásba, önmegsemmisítésbe futó fanatikus sorsokban Bernhard éppenséggel a művészetradikalizmus őrület közeli abszurdumát és nevetségességét is megírja. A bernhardi retorika mesterséges prés, amely paradoxonokat élesít. Az előadóművészet esetében azt, hogy aki színpadra lép, menthetetlenül gyanús helyzetbe kerül. A néző, aki beül nézni, szintén. 

A Mindenkit szívesen látunk ezt a vehemenciát visszafogott öniróniára fordítja, noha lényegében ugyanezeket a kérdéseket járja körül egy színészi megszólalások sorozatából épülő dramaturgia mentén. A megszólalások – amelyek elvágyódásról, unalomról, a kudarctól való félelemről, a megváltás lehetetlenségéről vagy a szellemi és fizikai, kényszerű testi összezártságáról szólnak – a performer szerepére vonatkozó dilemmákon túl, az emberi állapotra is érvényesíthetők. A performer, előadó, artista és színész alakjai, valamint a játékhely metaforikus jelentéssel bírnak.  

A játékhely itt egy tetején felfüggesztett sátor: cirkuszi sátor, búvóhely, játszósátor, ház, világ, színpad – forgószínpad, mivel a színészek megragadva az oldallepleket, körbeforgathatják azt. Hol egy ablak, hol egy, a sátor teréből kimetszett beugró kerül a nézőtér felé. Az előadás kezdetén reflektor pásztázza a falakat a sátor belsejében, napra nap telik. A sötét háttérből éneket hallunk, s eközben egy balettruhás nő (Várkonyi Eszter) árnyalakja tűnik fel a ponyván keresztül. Majd Eszes Fruzsina jelenik meg az ablakban, kisestélyiben, az orrát turkálva adja elő unalomból fakadó elvágyódás-monológját. Várkonyi a színpad szélén koncertre készülődik, zongoraszékre ül, csellót tart a kezében, ám mielőtt nekikezdene, a félelmeiről beszél, hogy nem lesz jó színész. A sátor sötétjéből férfihang válaszol egy szentenciával: olyan lelkiállapotot kell elérni, amelyet nem lehet elleplezni. 

Eszes Fruzsina

Várkonyi kis történetet mesél egy nőről, aki megtudja, hogy a megváltó fogant meg benne, és ha abban a pillanatban hal meg, amelyikben a világ tudtára adja ezt, élete legboldogabb pillanatában éri a vég. Ugyanezt a történetet elmondja egy férfiszereplővel is. Majd Nádasi László jelenik meg derékig a felhúzott ponyva mögött, ő viszont kudarcos Messiás-monológot ad elő: nem tudja a vizet borrá változtatni, járásra bírni a nyomorékot, feltámasztani a halottat – erre egy (minden bizonnyal beépített) néző egyre hangosabban háborog, majd hölgykísérőjével együtt távozik. Szabó Domokos test és tudat, szellemi és anyagi létezés különállóságáról, kényszerű összezártságáról beszél. 

Koncertburleszk következik, három csellóművésznő kerül ki fokozatosan a színpadra: Várkonyi kihozza a székét, majd bemegy a sátorba a hangszerért, eközben Eszes kijön, elveszi a széket, Várkonyi kijön a csellóval, visszamegy székért, mire kijön a székkel, elveszik a csellóját és így tovább; ebbe a cserebere-körforgásba – amelyben lassan zenélni kezdenek – kapcsolódik be Kallai Nóra. Végül mindenkinek lesz eszköze, zajlik a koncert, majd a kellékek fokozatosan visszakerülnek a függöny mögé, és a három nő egy székre szorul, egymás mögé. Egy csellón játszanak három vonóval, mígnem az átszellemült Kallai egy artisztikusan izmosabb vonómozdulattal lekönyökli két (vetély)társát a székről. 

Nádasi László, Kallai Nóra. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu

A második koncertjelenet a készülődésbe, a három művésznő öltözői beszélgetésébe is beavat, miközben két kötéltáncos artistabábot is kiakasztanak a sátorrúdra. Eszes arról monologizál, hogy van egy ismerősük, akivel csak a baj van: ha nem hívják meg, nem jön el, ha elhívják, még úgysem jön; meg arról, hogy öten vannak barátok, mindig együtt, egy hatodiknak, aki csatlakozni akar, nem lenne helye köztük. A produkció, amivel kiállnak a közönség elé, egy dal. Arról szól, hogy a patkány, a vakond és a bőregér iszogatnak egy sötét, kis konyhában, és saját életük értelmetlenségéről beszélgetnek. Ez a vég: hiába rágják át magukat vastag falakon, kövér földeken, mi értelme.

Elegáns előadás, színházi kisesszé a Mindenkit szívesen látunk, nem mellékesen azért, mert bár a dramaturgiája minimalista, azaz a kitartott alig-mozdulatra, színészi alig-játékra fókuszálja a tekintetet, mégsem gyötör didaktikus, az időt a néző ellenébe kényszerítő avantgardizmusokkal. Elég, ha végiggondoljuk, mibe keveredtünk, egy ízléses szint alatt nem kell szenvednünk is hozzá.