Desiré Central Station 2011 – East
2011.12.01.

Szabadka különös, Balázs Attila szavaival élve: „Kinek észak, kinek dél” földrajzi helyzeténél és sokszínű nemzetiségi összetételénél fogva is alkalmasnak bizonyul, hogy központi állomás legyen, ahová az előadók a szélrózsa minden irányából érkeznek. PÁL-KOVÁCS RAMONA BESZÁMOLÓJA, 1. RÉSZ.

B
Béres Márta, Urbán András és Szerda Zsófia

A Szabadkán uralkodó kétnyelvűség természetesen a fesztivál szerves részét képezi, így például Urbán András a megnyitón két nyelven is felolvasta a programot. A feliratozás is ennek jegyében történik, illetve még az angol szerepel univerzális nyelvként a feliratokban és az előadások tolmácsolásában.

A fesztivál nyitó produkciójaként a kanadai Les Sages Fous rendhagyó bábelőadását láthattuk. A The Orphan Cirkus-ban bádogdoboz díszletek között létrejövő játék egyszerre táplálkozik a gyerekelőadások színészi játékmódjából és a bábtechnikákból, amelyekben az árnyjáték jellemzői is szerepet játszanak. Célközönség a felnőttek, akikből az előadás megpróbálja előcsalogatni azt a gyermeki játékosságot, nosztalgikus érzést, amikor még a „szemét” között is megtaláltuk a gyöngyszemet, s bármi a játék elemévé válhatott pusztán a képzeletünk részeként. Ez a gyermeki báj keveredik a díszletek és a megvilágítás által sugallt lehangoló, sötét világgal.

Jacob Brindamour és Catherine C. Mousseau egy többé-kevésbé lepusztult, szeméttelepi bádoglemezes környezetben talált lényekből állítja össze saját cirkuszát és kelti életre a bábjait. Egy előadás előtti állapotot rekonstruálnak, amikor a mutatványok még kiforratlanok, az előadásnak még nincs struktúrája. Így lesz a társulat része egy konzervdobozban talált hernyószerű lényből kitrenírozott akrobata, vagy egy tolószékben garázdálkodó, őszes, töpörödött öregúrból szirénné transzformált alak is. A trupphoz csatlakozik még Birdman, egy kalitkában tartott, tollas fejdísszel ellátott repülőművész és az Équilibriste, egy pusztán fejből és két karból álló egyensúlyozóművész is. „Cirque de transformation”, az átváltozás cirkusza, halljuk egy ízben, és tényleg, a bábok metamorfózisán kívül részesei lehetünk a tér és a környezet transzformációjának is: a bádogkörnyezet zsinegek, karok és rejtett üregek által a cirkusz „színpadává” alakul. Mindennek hátterében pedig a Boss áll, akinek parancsára az Orphan Circus létrejön. A történet lényegében ennyi, belecsempészve egy kis romantikát a szirén és a madárember között szövődő lehetetlen szerelemről, az „impossible love” részleteivel és feloldásával.

Or
Orphan Circus

Az összehangolt munkával életre keltett bábok, az „árva” művészek bemutatása komikus elemek sokaságának forrása, s mint ilyen, a nyomasztó, sötét hangulat feloldásának lehetőségét hordozza. Ezeket a mutatványokat, mint az a cirkuszban is szokás egy-egy jobban sikerült attrakció után, tapssal díjazza a közönség. A túlzott mimika és az intenzív játék az előadás szerves részévé teszi a két színészt. A csodálkozás, a rémület és az öröm gesztusaival élesen szemben áll a bábok „élethű” megelevenedése. A javarészt néma gesztusokkal eljátszott történetben egy-egy univerzális szó erejéig megjelenik a nyelviség, a soknyelvűség is: hallunk angol, francia, orosz, spanyol kifejezéseket, ennek jegyében a cirkuszi mutatvány, egyben az előadás végét is a Boss szájából elhangzó „Finito” jelzi.

A második előadás, a Duo Dance nemcsak műfaji, de kulturális keveredésről is tanúskodik, hiszen a hagyományosan japán butoh táncot Lajkó Félix vajdasági hegedűművész zenéje kíséri. A végletesen távoli és a sajátosan helyi találkozása ez az előadás, amely ebben a mindenre érzékeny színházi térben hozta létre önnön varázsát. Kezdetben a teremben és a színpadon is koromsötét uralkodik, nagyrészt két gyertya fénye világít, amelyek nemcsak fényforrásként működnek, de kirajzolják a mozgás játéklehetőségeit is. Ez a finom érzékenységű tér, amelyben a fesztiválon még egy produkcióval, a Solo Dance-szel jelentkező Min Tanaka és Shiho Ishihara táncol, és amelyben lecsupaszított valójánál fogva (két szögesdróton kívül a nagy üresség, a fekete végtelensége tárul elénk) a tisztán művészi transzcendálódik. A két alak tánca az előadás végére össze-, majd harmonikus szimmetriába olvad. Nehéz szavakat találni a látottakra, leírni a színpadon történteket, hiszen azokban a tiszta jelenlét, a megmagyarázhatatlan mutatja meg magát.

A
Shiho Ishihara a Duo Dance-ben. Fotó: Molnár Edvárd (A képek forrása: Desiré Central Station)

A Desiré Akadémián folytatott beszélgetésen Min Tanaka leszögezte, hogy az általa képviselt mozgáskultúra elnevezése, „a sötétség tánca” - noha gyökerei valóban a Tatsumi Hizikata által kifejlesztett butoh táncból erednek -, túlságosan korlátozó megjelölés, ezért nem is illik a művészetére. Egy rövid japán tánctörténeti ismertető után megtudhattuk, hogy táncában a technika másodlagos pozíciót tölt be, elsődleges a test, amely minden mozgás és tánc forrása. Előadásaiban nincsenek történetek, a jelmezek is esetlegesek. A mozgás mindent visz, legyen szó egy földműves rizsföldeken folytatott tevékenységéről vagy egy táncos produkciójáról.

Összességében az első nap programja tömény, sokszínű és hatásos volt. A Bash-házban hajnalig tartó megnyitó bulin a harmadik előadás, a Kockavető rendezője, Bodó Viktor és zenei felelőse, Keresztes Gábor keverte a talpalávalót a közönségnek. A színes, kavalkád-jellegű és vásári hangulat jól jellemzi a fesztivált, amely egy hétre most az egész várost uralja.

Esemény:  Desiré Central Station 2011,  Helyszín:  Szabadka,  Időpont:  2011. november 26 - december 2.
Megítélt támogatás: 1 500 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A fesztivál megrendezésére (2011)