Horváth Ádám

A várakozás időszaka így feszültséggel telítődött, amelyet a produkcióra már nem sikerült átvinni.

Klasszikus magyar útelágazódás az idei év utolsó bemutatóján. A zsöllyében, a páholyokban – mosolygós magabiztosan, arctalanságát féltő nyugtalansággal vagy egykedvű lazasággal – ott ült az összes, a dalszínházzal az elmúlt években hosszabb-rövidebb ideig viharos nászba bonyolódó bukott mogul, de az elbocsátott szeretőkből jutott a zenekari árokba és a színpadra is.  Röpke merengésre biztató együttállás, miközben az új héja-szárnyak már javában csattognak.

Gianfranco De Bosio és Nana Cecchi – „a nemzetközi operaélet doyenje és a jelmezek királynője” – rendezett: a szó eredeti értelmében. Aki bejött, ki is ment, a létszám mindig stimmelt. Hervasztó – fogalmazott egy kolléga, s e jelzőnek tökéletes fizikai megtestesítői voltak a hórukkemberek által ide-oda cígölt, az amúgy mutatós, korhű díszleteket maradéktalanul agyonvágó, dramaturgiai értelemmel felruházni kívánt, mázolt MDF-lapok. Felfoghatatlan slamposság, amellyel köszönő viszonyban sem volt példának okáért Donna Anna, Donna Elvira és Don Ottavio rózsaszín-lilás, szemre igazán pazar báli viselete. Az emígyen korrektül levezényelt, különösebb invenció nélküli, még a hagyományos elvárások szerint is avíttnak számító darab egy borzalmasan megkoreografált vagy tán anélkül útjára engedett vívójelenettel és egy sosem volt módon eredeti megoldással a Pokolba süllyesztett címszereplővel múlta alul még önmaga legmélyebb pontjait is.

A színen lévő Don Giovanni be van zárva önmagába, s amikor megnyílik, meghal. De milyen a főhős odakínált karaktere? A Horváth Ádám által mutatottak egy statikus, túlzottan finom, hovatovább finomkodó, gigerli életművész, egy feminin sármőr alakját idézik, aki érthetetlen módon nyer hatalmat az útjába kerülő nőkön. A legutóbbi, győri Don Giovanni-bemutatón a rendező, Szalma Dorotty értelmezése és a Szegedi Csaba által mutatottak egy végletekig agresszív, brutális, nőt-férfit egyaránt leküzdendő akadálynak tekintő figurát állítottak elénk. Szegedi mindent lerohanó férfiereje felhasználásával jut révbe, a Horváth Ádám megformálta karakternek hasonló sikerekre legfeljebb talántán manipulációval, megérzései és mimikrije révén lenne esélye. Komolyabb gond, hogy a legnagyobb jóindulat mellett is nyilvánvalóvá vált: a szerep ezen az estén túlnőtt megformálóján. Vélelmezhető indiszponáltságból fakadó intonációs problémák, valódi átütő-, férfi- és hangerő nélküli alakítás jellemezte a címszereplőt, amelynek során a magasságokra fellépést rendre bizonytalankodás, a megszólalások zömét pedig egy meghatározott, szűk lágéban tartózkodás kísérte. A fair play jegyében jegyezzük meg: unikumként a szerenád igazán élvezhető volt.

Bretz Gábor és Szabóki Tünde. Fotó: Éder Vera (A képek forrása: Magyar Állami Operaház)

Horváth Ádám szerepidegensége különösen Bretz Gábor Leporellójával szembeállítva tűnt fel kiváltképp élesen. Az ifjú basszbariton a figura esetlen vaskosságát, a szolga saját erkölcsi maximái dacára önálló létezésre képtelenségét kidomborító alakítása a szerepben rejlő színészi és zenei lehetőségek csúcsra járatását jelentette. A másik egyöntetű elismerésre okot adó megmutatkozás a Déli Áramlat egy újabb, művészeti megtestesüléseként az Operaházba érkező türkmén Dovlet Nurgeldiyev Don Ottaviójához kapcsolódik. Az eredeti értelemben vett impotencia bajnoki címére joggal pályázó, a lovagkorból itt ragadt karaktert a tenor oly ámulatba ejtő méltósággal, attraktív belső tartással ruházta fel – a Dalla sua pace, de kiváltképp az Il mio tesoro éneklése során –, hogy az előadásmód képszerű líraisága egy korántsem csalfa remények éltetésével foglyul ejtett, sokkalta inkább a reménykedő várakozásban megbékélést találó, végső sikerében biztos figurát varázsolt elő a kalapból.

A női szereplők közül a legnagyobb fejtörést a Donna Annát színre állító Kolonits Klára okozta. Az Éj királynőjének és Melindának korábbi, klasszisokat idéző megformálója most a futballmérkőzésen rendre méteres luftokat rúgó, majd a 89. percben továbbjutást jelentő találatot elérő csatárra emlékeztetett, aki a sírból hozta vissza saját és csapata becsületét. Az első felvonás, valamint a második rész első fele során üvegesre dörzsölt szemekkel lehetett találgatni, hová tűnt hangjának tisztasága, könnyedsége, s megszólalásai mitől olyan fáradtak, fénytelenek és nehézkesek. Igazi önmagát a „Non mi dir” során idézte fel legelőször, ezzel némileg feledtetve a korábban történteket. A kukacoskodást lehetetlenné téve állt előttünk azonban az évek óta legjobb formáját mutató Szabóki Tünde Donna Elvira, és a szerepbe nem első ízben bújó Keszei Bori Zerlina alakítása. Utóbbi a Győrben már kigyakorolt rutinossággal, ám az ott hallottaktól eltérő kedélyes hajlékonysággal, vérbő, a kísértéssel körtáncot járni hajlandó nőiességgel énekelte szerepét, melyhez a Masetto megformálásával a dalszínházat kisegítő Sebestyén Miklós robusztus, buffo maflasága s kiváló hangja hézagmentesen, hiba nélkül társult.

Külön dicséret illeti a vezénylésbe beugró Kesselyák Gergelyt, aki ezen az estén képes volt rég hallhatóan összeszedett, idehaza ritkaságnak számító módon együttlétező, közös muzsikálásra késztetni az Operaház zenekarát. Legelébb az „Ah, vendicar, se il puo…” kezdetű duettben, de később több ízben is a zenekar és az énekesek olyan egymásra hangoltságot mutattak, amely jól kézben tartott, a mozarti életműről és előadásmódról meggyökeresedett elképzelésekkel bíró együttes látszatát keltette. Összességében – gyanítható módon –, egyéb maradandó emlékként mégis a tiszteletre méltó agg, olasz direktor fináléképbe remekül illeszkedő lila, selyem kravátlija marad meg az örökkévalóságnak.

Vö. – zéta -: Don Leporello és a többiek 
Koltai Tamás: Érzéketlen primitivitás 
Nyulassy Attila: Egy levágott kéz 
Várkonyi Tibor: Se kép, se hang 
László Ferenc: Nagy rá a kabát 
Kelemen Orsolya: Illúzió és középszer