Amikor a fenti sorokat írta, Faludy György éppen Recskre tartott, sokan mások pedig a Hortobágyra. A háborús didergéséből épp felengedni készülő Magyarország 1950 nyarára a mindennapi abszurditással és erőszakkal, a sztálini-típusú rendszer importjával találta szembe magát, pontosabban benne magát. Ennek szerves részét képezték a gulágok. Minthogy nem szerettünk volna lemaradni a Szovjetunióban akkor már hosszú múltra visszatekintő intézmények létesítésében és hatékony működtetésében, komoly erőfeszítéseket tettünk a megfelelés érdekében. Mindenekelőtt azt kellett kitalálni, hogy kellene kiépíteni a gulágrendszert? Aztán azt, hogy az ország mely részéről gyűjtsék be a táborokat megtöltő embereket? Végül pedig, hogy kik legyenek az internáltak?
 Mihályhalma. Barakkbelső, 1952 |
A válaszok visszafelé haladva: a büntetőtáborokba természetesen az ELLENSÉGET kellett internálni. Az ellenség fogalma – bár folyamatos formálódásban volt az 1950–53-at magába foglaló időszakban az éppen aktuális igények szerint – 1950 nyarára kikristályosodni tűnt. A főgonosz, a minden rosszat megtestesítő ártány, a belülről bomlasztó, a métely maga: a KULÁK. Eredeti értelmében gazdag paraszt.
A kulák karikaturisztikus ábrázolása az előző kurzus zsidó tőkéséhez igen hasonló módon történt: a kiállításon például az egyik lap kövér, szőrös, kaján pókként ábrázolja. Gyakori a kuláknak betegséghez vagy kártékony gyomnövényhez való hasonlítása, azzal való azonosítása is (ilyen újságkivágatot is olvashatunk a tárlaton), vagy a „zsírosság” szélsőséges érzékeltetése: a kulák mindig extrém testméretekkel jelenik meg az ábrázolásokon, illetve a róla szóló pamfletekben. A befeketítés és kitaszítás eme eszköztárát Závada Pál Kulákprésében lehet alaposan tanulmányozni.
Az ellenségkép tehát megvolt. Illetve nem teljesen, így ugyanis még elég kevesen fértek bele a kategóriába. Lassacskán kezdtek a nem igazán gazdag parasztok is kulákok lenni, és a rendszer egyre „engedékenyebbé” vált. Hamarosan olyanok is kuláknak minősültek, akik – bár lehet, hogy mellékesen rendelkeztek némi földdel, de – nem gazdálkodással keresték meg a kenyerüket, hanem mondjuk vendéglősök, iparosok, értelmiségiek voltak. Nem egyszer az is elegendő volt, hogy valaki cséplőgéppel vagy fogattal rendelkezzen ahhoz, hogy kulákká váljék. A kiállításon olvasható visszaemlékezések, vallomások a kulákká nyilvánítás és későbbi deportálás okait latolgatják: hiszen az egyik nem is volt olyan gazdag, a másik nem is volt olyan exponált a régi világban, a harmadik italmérője nem is ment olyan jól, vajon miért pont rá esett akkor a választás? Röviden: tulajdonnal kellett bírni ahhoz, hogy a haza ellensége legyen valakiből. Kulák az egész világ – és tényleg: e paranoid időszakban a társadalom nagy része ellenséggé lett a társadalomban, így a büntetendő emberanyag nagy mennyiségben állt rendelkezésre.
 Sztalinyecek |
A kitelepítések „merítési” helye a KOMINFORM 1948-as döntése nyomán körvonalazódott. Ezt követően került sor az ún. határsáv, ezen belül is az ellenséggé nyilvánított Jugoszláviával határos déli sáv kialakítására – az egykori zónát a kiállítók térképen azonosítják számunkra –, az arra kiszemelteket innen hurcolták a hortobágyi gulág táborainak valamelyikébe 1950. június 23-a éjjelével kezdődően. Baranyában 131 települést soroltak a határ menti 15 kilométeres mélységű sávba (a térképeken az összes érintett települést feltüntették), közéjük tartozik az idén nyáron nyílt állandó kiállításnak helyet adó Mohács is. A határsávon kívülről is telepítettek ki kulákokat, így például Pécsről – Baranyából összesen 918 embert (251 családot) hurcoltak el, az ország teljes határsáv-zónájából pedig hozzávetőleg 8000 embert. A katonai-védelmi zóna létrehozásának céljából történő kiürítés során több hullámban deportáltak – egészen 1953-ig, minek folytán az itt élő emberek folyamatos rettegésben élték le ezt az időszakot.
 Rizsgyomlálás előtt |
Az internálások célterülete, a tulajdonképpeni gulág a Hortobágyon (valamint a Nagykunságon) kiürített állami gazdaságok helyén létesült tizenkét kényszermunkatábor volt. Ezek közül a legnagyobb és legismertebb a Lenin-tanya volt (ide Budapestről is hurcoltak embereket), a továbbiak: Borzas-Mihályhalma, Árkus-tanya, Tiszaszentimre, Kócspuszta, Tedej, Ebes, Borsós és Kónya-tanya – ezekbe a táborokba érkeztek Baranyából a transzportok. Mert a régi, jól bevált módszereket azért kár lett volna hanyagolni: ezúttal ÁVH-sok indultak az éjszaka kellős közepén kipenderíteni ágyából a mit sem sejtő kulákot és családját, ott időző rokonát, barátját, vagy akit épp ott találtak. Egy-két órát hagytak pakolásra, majd tekintet nélkül korra, nemre, egészségi állapotra, fel a teherautóra, onnan a marhavagonokba, melyek ezúttal azonban nem Auschwitzba (ahogy a kitelepítettek egy része eleinte hitte), nem is Szibériába (ahogy a másik része hitte), hanem Hortobágy-halastó állomásra, azaz a magyar róna kényszermunkatelepeire indultak.
S hogy mit találtak a mindenüktől – ingó és ingatlan vagyonuktól – megfosztott „telepesek” a Hortobágyon? A pusztát. Juhhodályokat, ólakat, emberi tartózkodásra alkalmatlan épületeket. Táborukat is maguknak kellett megépíteniük érkezésük után, többnyire a két kezükkel. Egyetlen nap leforgása alatt törtek ketté életek. Az elementáris sivárságot, a tipikus „gulág létet” mutatják be a hodályokról készült archív és jelenkori fotók, illetve azok a revelatív erejű fényképek, amelyeket az egyik deportált készített titokban rejtegetett gépével.
A kényszermunkatáborok létrehozásával a hatalom tényleges célja többrétű volt: 1.) a katonai zóna kialakítása, 2.) a kitelepítettek vagyonának megszerzése, 3.) a szovjet típusú mezőgazdaság (gyapot és rizs termesztése) bevezetésének erőltetése, 4.) végül, de nem utolsó sorban: a társadalom szétzilálása, az embereknek nagyobb családjuktól, élőhelyüktől, gyökereiktől való megfosztása, a tradíciók kikezdése. Hiszen a legtöbben a gulág felszámolása után sem térhettek vissza házukba, lakásukba, nem kaphatták vissza kertjüket, gazdaságukat, azokat ugyanis addigra már mások foglalták el. Hogy ez milyen fájdalmasan érintette az itt élőket, a kiállítás az egykori tulajdonosok régi – mostanára általában lakatlan – házuk előtt készült fotóival és történetük elmesélésével érzékelteti.
 Itt rizstermelés folyt. Zsilipmaradvány Nagyiván határában ( aképek forrása: Mohács Térségi ÁMK) |
És hogy mit kezdjen most 2011-ben mindezzel az utókor? Elsősorban is emlékezzen! A hortobágyi kényszermunka-táborok, a magyar Gulág története ugyanis nem épült be történeti emlékezetünkbe. Keveset és kevesen tudunk róla. Leginkább csak azok, akik átélték, illetve utódaik, és persze a témát kutató néhány szakember. Ez azonban édeskevés ahhoz, hogy lassanként ne boruljon a történetre a feledés homálya.
Saád József kiállítás-sorozata, melynek Dávod után Mohács (két kitelepítési helyszín a sok közül) a második, de minden valószínűség szerint nem utolsó állomása, kényszerűségből low budget-vállalkozás, így a tablók például kézzel ragasztottak. A feldolgozás erőssége – a történeti tények dokumentálása mellett – a túlélők élményeinek rögzítése illetve rekonstruálása, valamint a modern szociológia változatos eszközeinek alkalmazása (kvantitatív módszerek, statisztikai feldolgozás) révén a számokban is rejtőző emberi sorsok bemutatása.
Egyedül csak Kassákot és a hazájukból elüldözött magyar aktivistákat mentenénk ki e helyütt. A kiállítás mottóját ugyanis a MA 1922-es számából kölcsönözték a rendezők („Romboljatok, hogy építhessetek, és építsetek, hogy győzhessetek!”), de nem tették eléggé egyértelművé, hogy az első világháborúban szörnyűvé vált világ radikális megváltoztatását vágyók aligha tehetők felelőssé azokért a borzalmakért, amelyeket a totalitárius államszocializmus követett el.