Santiago ’73
2011.11.23.

A Santiago ’73 című filmben egy hullaházi írnok a chilei puccs idején szerelembe esik egy revütáncosnővel, ám a nő pontosan olyan önfejűnek bizonyul, mint az elnök, Salvador Allende. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Filmünk főhőse egy kifejezéstelen arcú, madárcsontú középkorú ősz férfi, aki hogy még vészjóslóbb figurának tűnjön, már rögtön a történet elején egy ablak mögül leskelődik, majd kisettenkedik a háza elé, és locsolás címszó alatt stíröli a szomszéd nőt, kicsit később pedig ellátogat a nyálát csorgatni egy revübe. 

Az ember öntudatlanul is ilyennek képzeli a szexuális bűnözőket, Mario (Alfredo Castro) azonban nem sorozatgyilkos, igaz a személyiségének nem egy bizarr vonása akad: egy hullaházban dolgozik Chilében az 1973-as politikai fordulat idején, feladata pedig abban áll, hogy a boncmester szavait lejegyezze. Túl ezen magányos, robot üzemmódba kapcsolt életet él, amit csupán a vágyakozás színesít meg, méghozzá a szomszéd revütáncosnő Nancy Puelma (Antonia Zegers) iránt. 

Pablo Larraín rafinált filmet rendezett, ami nem adja könnyen magát. A sztori az első negyed óra végéig lineárisnak tűnik, innen azonban többféleképpen értelmezhető, és ahhoz, hogy ezt megtegyük, sajnos fel kell lebbentsük a fátylat egy fordulatról: miután Mario a revüben az előadás után felajánlja Nancynek, hogy hazaviszi, belekeverednek egy tüntetésbe, ahol a showgirl ráismer egy barátjára. A nő Víctort (Marcelo Alonso) szemmel láthatóan igen vonzó férfinak találja, így kiszáll az autóból és eltűnik vele a tömegben. A következő jelenetben már a hullaházban boncolják a táncosnőt, Mario pedig rezzenéstelenül könyveli a hat napja bekövetkezett halál okát: kiszáradás és alultápláltság. 

Alfredo Castro a filmben
Alfredo Castro a filmben
Amit ezután látunk, felfoghatjuk flashbackként (a film nagy hányada annak a hat napnak a bemutatása, ami Nancy haláláig elvezetett). Vannak azonban olyan stiláris megoldásai is a mozinak, melyek arra engednek következtetni, hogy Mario fantáziájában vagyunk (a szeretkezés jelenet alatt csak egy hangsáv szól, Mario nyögéseit halljuk, miközben Nancy mimikája úgy változik, mintha ő adná ki a hangokat; a városi séta közben a férfi közvetlenül a nő háta mögött halad, mintha egyek volnának; Nancy anorexiás, így akár természetes úton is elhalálozhatott). 

A szerelmi dráma háttérében mindeközben zajlik a katonai puccs, a hullaházban számos mellékszereplő kerül fel a boncasztalra, így maga az elnök, Salvador Allende is. A Santiago ’73 története épp ezért politikai metaforaként is megállja a helyét – mindegy, hogy Mario a féltékenységtől hajtva a valóságban vagy csak a fantáziájában ölte-e meg Nancyt, netán a tüntetés során gyilkolták meg a nőt, esetleg az állandó koplalásba halt-e bele. A záró jelenet így is, úgy is öt percen keresztül azt mutatja, hogy a hullaházi írnok lényegében befalazza a revücsillagot, elzárja őt a külvilágtól, előbb egy szekrénnyel, majd székekkel, és mindenféle kacatokkal, limlommal. Nancy figurája ezáltal az Allende-rendszer metaforájává növi ki magát, melyet megdöntött a Pinochet-diktatúra, hosszú-hosszú évtizedekre elzárva a világtól ezáltal Chilét, ahol ha az állampolgár nem azt tette, amit a hatalom (visszacsatolva a szerelmi csatározáshoz: esetünkben Mario) elvárt tőle, kegyetlenül megtorolt és halállal büntetett. 

Jelenet a filmből
Jelenet a filmből
Pablo Larraín számos hosszú beállítással dolgozik, melyek nagyon jól passzolnak a történethez – az idő mintha megállt, megfagyott volna (a lényeges pillanatokról sorra lemaradunk, mindig csak „post mortem” látjuk az eseményeket), gyakorta van olyan érzése a nézőnek, hogy egy-egy jelenetnek (Nancy és Mario sírásának, szeretkezésének, a hullaházi testek számbavételének) soha nem lesz vége. 

A film, ha a történelmi összefüggésekbe nem is avat be, azt pontosan ábrázolja, hogy a hatalmas politikai viharok hogyan festenek alulnézetből. Nancy a tökéletes tagadás állapotát testesíti meg: csak önmaga érdekli, még az sem jut el a tudatáig, hogy az általa vágyott Víctor kommunista agitátor és a házában szervezkedik. Mario érdektelen, alkalmazkodó típus, akit kifejezetten büszkévé tesz, hogy pozíciója folytán most szükség van rá, némi hatalmat és befolyást kapott a kezébe a zavaros időkben.

A film eredeti címe, a Post Mortem sokkal beszédesebb a magyarnál, ráadásul a történet összes jelentésrétegére rávilágít: a „halál után”, azaz Nancy és Salvador Allende halála után már csak a gyász marad és a(z el)hallgatás. Az a monoton, érzéketlen, kívülálló, önző hozzáállás, amellyel Mario tárgyiasítja az egykor szeretett, ám szófogadatlan nőt, besorolja a hullaházi katalógusba, és kimérten leemeli őt a boncasztalról, mintha semmi sem történt volna.

Cím: Santiago \'73, Rendező: Pablo Larraín, Író: Pablo Larraín, Zeneszerző: Juan Cristóbal Meza, Vágó: Andrea Chignoli, Szereplők: Alfredo Castro, Antonia Zegers, Marcelo Alonso, Amparo Noquera, Jaime Vadell, Santiago Graffigna, Ernesto Malbran

Címkék: Mozipremierek 2011