Gergye Krisztián első trilógiájának, a Feltépett múlt végéhez érkezett, ennek összegzését láthattuk a MU Színházban. A trilógiába tartozó előadások jól körvonalazható témák köré épültek. A kőszegi Passio reversible a fiú (le- és elszármazott), család (otthon, múlt, hagyomány) és világ közti viszonyrendszer hálóját feszítette ki. A pannonhalmi Áldozat a másság problémáján keresztül az emberi minőségre kérdezett: ember-e vagy állat a színpad közepén álló néma, ismeretlen lény? Miként viszonyul hozzá egy közösség, és melyek a befogadás vagy kirekesztés kritériumai? A Műcsarnokban előadott Csendélet, zajjal A Nyolcak kiállítás finisszázsaként képzőművészeti vonatkozásokat használva emelt groteszk művészeti mauzóleumot.
Ezeket a töredékes és metaforikus narratívákat nem csak általános jelentésük felől kell értelmeznünk: alapjuk egy alkotói önvizsgálati folyamat. Azok a kérdések, amelyeket Gergye ezekben a performanszokban újból és újból színpadra visz, a tánchoz, a testhez, identitáshoz, idegenséghez és otthonossághoz, a művészet és világ viszonyához kapcsolódnak. Talán emiatt sem véletlen, hogy az összegzés úgy helyez egymásra, illetve egymás mellé a három előadásból származó jeleneteket, szövegeket és képeket, hogy a nézés sorvezetőjévé az (előadó)művészi megszólalás problémáját teszi. Mit keres a táncos a színpadon? Nem csak abban az értelemben, hogy formálisan mi legitimálja az ottlétét, hanem milyen ok, kényszer rejlik az exhibíció mélyén. Miért muszáj neki kimenni a színpadra (és mi hajtja a nézőt a színházba) – azaz miként válik magánügyből közügy a színház közösségi fórumán.
 Ágens és Gergye Krisztián Trifusz Péter "pillanat-kiállításának" megnyitóján |
Az összegzés első része kiállításmegnyitó. A kávézó szintjén található galéria falán Trifusz Péter négy alkotása látható, középen pedig egy üveglappal fedett, fehér múzeumi tárolóhoz hasonlító, gézfátyollal borított alkotmány áll, amely ravatalra is emlékeztet. Ugyanitt három monitoron az első három előadás felvétele fut. Az előadásra várakozó nézőket ebbe a térbe invitálja a teremőrnőnek öltözött Tárnok Marica, aki műélvezetre biztatja a nézőket, miközben kommentálja a viselkedésüket. Trifusz alkotásai tematikusan is kapcsolódnak Gergye világához: a két, meztelen férfitestet ábrázoló metszet, és a Trilógia Maraton védjegyét, egy stilizált ujjlenyomatot kinagyító kép mellet a negyedik, fekete-fehér tabló testképet őriz. A megnyitó-akció nem pusztán e kép párját, a tánc halotti lepleként szolgáló mozgáslenyomatot hozza létre az emelvényen – ahol az üveg alatt fekvő, fehérre meszelt Gergye táncol, s eközben a teste alá szórt grafitport szétkeni a fehér táblán –, de valamilyen módon egymásra rétegzi a kiállított képeket; a mozgáslenyomatra kerül a metszeten látható férfitest, s ezt a nyomot végül Gergye saját ujjlenyomatával szignózza.
A néző beléphet a tánc belső világába (kétoldalt füllhallgatókkal belehallgathatunk a zenébe, amire Gergye táncol), de külső szemlélő is lehet. Nem annyira interaktivitása miatt erős ez az akció, inkább mert sűrítménye a Gergye táncaira jellemző test-felfogásnak, amely szerint a test múlékony anyag, elementáris szenvedéshely, és ezt az érzetet pontosan és ívesen formált, mégis groteszk és görcsös mozdulatok artikulálják. Érdekes ennek a fényében értelmezni Gergye újabb, nyelvi kalandokban gazdag munkáit, ahol az asszociatív, nyelvjátékos szöveg – az irónia erős eszközeként – elsősorban reflexív használata miatt formálja át épp ezt a világot.
 Jelenet az előadásból |
A táncos (a „testtel bíró szótlan létező”) tehát beszélni kezd. Hangszórón keresztül halljuk őt, amikor beérkezünk a nézőtérre jobb vagy bal oldalról, attól függően, hogy az áldozat vagy a tettestárs szerepét választottuk. Mivel a beérkezés eltart egy ideig, hiszen a nézők otthagyják ujjlenyomatukat a beléptetőknél, a beszéd az előadás előtti várakozás rituáléját színháziasítja: helyfoglalásra és helycserére biztat, garantált félházról beszél, de arra is figyelmeztet, hogy valaminek a végére értünk oda. Az elénk táruló színpadkép vázlatszerű: az egymást keresztező fehér papír-kifutók oldalt a falakon, hátul meg egy panelen kanyarodnak fel. A színpadkép része a takarás is, ahol a színészek készülődnek, átöltöznek, sminkelnek, cigiznek, próbálnak, egymást igazgatják. Várnak valamire vagy valakire, aki távol van, s önmaga jelenlétének csak nyomait, felvett hangját, középre rajzolt árnyékát mutatja a színpadon. A színészek készülődése azonban akkor sem szűnik, amikor Gergye megérkezik a színpadra, és ez a folyamat válik az előadás egyik keretévé, amelyben összekapcsolódnak a trilógiából kiemelt táncszekvenciák és szövegek. Az exhibíció színrevitelének szereplője egy fotós is, aki dokumentálja a performanszt és sztárfotókat készít a pózoló színészekről. De ugyanígy részesei az előadásnak a színpad előtt ülő „háttérmunkások”, a dramaturg és az asszisztens is, akikhez segítségért lehet folyamodni.
 Tárnok Marica, Gergye Krisztián és Ágens. Fotó: Kővágó Nagy Imre (A képek forrása: Gergye Krisztián Társulata) |
A reprezentáció mechanizmusának – árnyalt és szellemes, ám néhol túljátszott – felmutatása, az énkitevés nyelvi és táncszínházi körbejárása erős aktuálpolitikai kiszólásokkal tarkított. Nap mint nap hallott sablonok kerülnek elő, a műsorvezető-konferanszié szerepébe bújt színészek gyűlölködő troll-kommenteket olvasnak fel a „magamutogató, köldöknéző, balliberó alternatív művészetről”, harmadolják és százalékolják a nézőteret, múzeumi kordonként használt nemzetszín szalaggal kerítenek el árverezésre kínált művészetdarabkákat. Vagy jellemző szellemi tájképbe fogalmazzák a szélsőségeket: egyik oldalon Ágens, a másik oldalon Tárnok Marica járja a csárdást a Stabat Materre, miközben Gergye középen kortárstáncol. Olyan kategóriák ezek, amelyek egymásnak feszülésében épp a színpad rombolódik le (és épül vissza a hiány, azaz a róla szóló beszéd mentén) – a haza, ahonnét Gergye kisomfordál, mintegy disszidál a takarásba, hogy azon nyomban erős honvágyat is érezzen. A között van ott, ahol otthon nincs.
Vö. Ölbei Lívia: Testbüfé: szerep, nem szerep
Szoboszlai Annamária: A személyes közügyek viktimológiai természete