Rosencrantz és Guildenstern halott / Szputnyik Hajózási Társaság, MU Színház
2011.12.14.

A tavasszal indított Antigoné-projekt után Gigor Attila és a Szputnyik társulata ismét együtt dolgozott. Rosencrantz és Guildenstern történetének klasszikussá vált feldolgozását továbbgondolva színházi léthelyzetekre és azok kétségbeejtő kilátástalanságára világítanak rá. KELEMEN ORSOLYA ÍRÁSA.

Székely Rozi
Székely Rozi
Az egymást folyamatosan felcserélő, valódi identitással és emlékezettel nem rendelkező, mellékszereplői státuszból címszereplővé avanzsált Rosencrantz és Guildenstern számára nincsenek választási lehetőségek, sorsuk meg van pecsételve. A posztmodern drámairodalom emblematikus remekműve, Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című drámája negyvenöt évvel ezelőtt íródott, és a drámaíró által rendezett, sokak számára ismerős film bemutatója óta is több mint húsz év telt el. A mű egyik alapproblémája a valóság mibenlétének kérdésköre, a színpad és realitás, fikció és valóság egymáshoz való viszonya. A darabban gyakorta összemosódik néző és szereplő funkciója is, hiszen a címszereplők semmiképp sem urai, sokkal inkább szemlélői, vagyis nézői saját történetüknek.

A Szputnyik előadása a dráma végzetszerűsége, a halál-tematika mellett a színész-néző viszonyrendszerére fókuszál. Gigor Attila rendezése e koncepciót tekintve nem szolgál túlzottan váratlan meglepetésekkel, ugyanakkor kifejezetten érdekes és emlékezetes produkciót láthatunk. Az előadás messzemenően kitágítja a dráma fikciós keretét, itt nincs „igazi” Hamlet, Claudius vagy Ophelia, kizárólag színészek vannak: a királyi udvarban zajló események eleve reflektáltak, a színészek előadásában láthatóak. Itt mindössze Rosencrantz / Guildenstern és a Tragédiajátszók szerepelnek, a figurák így jobban eltávolodnak a Hamlet-drámától, a fókusz a hamleti cselekményről a szereplők adott jelenetben betöltött pillanatnyi viszonyrendszerére és adott szituációkon belül megvalósítható játék-lehetőségekre kerül. E koncepció szerint nincs kinn és benn, a színházi tér (a díszlet) nem más, mint egy nézőtér, melynek széksoraiban hol a színészek, hol a címszereplők foglalnak helyet. Az egész játékot mintha a Társulatvezető irányítaná, aki pontosan tisztában van Rosencrantz és Guildenstern sorsával, bár rendezői funkciója korántsem egyértelmű. Az előadás kezdetén sejtelmes félhomályban fehér álarcokat viselő bábuk néznek farkasszemet a nézőkkel, e sorokból kel életre Rosencrantz és Guildenstern is. Bár sejtjük, hogy az élettelennek tűnő bábok maguk a szereplők, mégis rendkívül hatásos az a jelenet, amikor a színész-testek egyszer csak kísértetiesen életre kelnek, és mozogni kezdenek a széksorok között, hogy aztán rögtön valamilyen újabb szerepet öltsenek magukra: percről-percre átváltozzanak egy adott shakespeari figura vagy éppen színpadi segítő-kellékes bőrébe bújva.

Fábián Gábor, Jankovics Péter
Fábián Gábor, Jankovics Péter
A Nádasdy Ádám fordításában elhangzó szöveget jól húzták meg, csak a lényegre fókuszálnak. A hamleti cselekmény jelenetei erősen vázlatosak, a jelenetek lerövidülnek, a rendezőt a Shakespeare-től merített – a szerző által sok esetben ironikus keretbe foglalt – történet kizárólag annyiban érdekelte, amennyiben szerepük van Rosencrantz és Guildenstern végzetének beteljesedésében. A két címszereplő fecsegése, a dráma egyszerre semmitmondó és mélyen filozofikus mondatai, illetve a különböző metaszintek állandó egymásba játszása miatt bonyolult szövegek a jelenetek viszonylagos leegyszerűsítése miatt hangsúlyosabbá és emészthetőbbé válnak. Ezekben a jelenetekben mutatkozik meg leginkább Gigor filmes gondolkodásmódja. Az előadás viszonylag sötét, feltűnően kevés a világítás. A rövid és zárt jelenetek mégis színesek és plasztikusak, és mint rövidebb-hosszabb snittek követik egymást.

A színészek komoly stábot alkotnak, különféle világítótestek (Ikea-lámpák) ide-oda cipelésével világítják meg az éppen szerepet játszó társukat, a szó szoros értelmében reflektorfénybe emelik egymást, vagy éppen különféle hangszerek segítségével teremtik meg az adott közeg minél hatásosabb illúzióját, legyen szó a királyi udvar különféle hangjairól vagy a tenger morajlásáról. Az egyszerű teret ötletesen használják ki, képesek meglepetéseket okozni, pedig nem történik más, csak hogy a különböző jelenetek változó megvilágításban a tér különféle pontjaira kerülnek. De nem csupán a kiszámíthatatlanság és kiszolgáltatottság érzése, a fikciós szintek már-már kibogozhatatlan játéka teszi egyedivé az előadást, számos példát találhatunk egyéb „szputnyikus” gesztusokra is: sokszor elnagyolt-teátrális artikuláció, a véletlenszerűség illúziója (látszata) által megteremtett aspektusok, filmszerűen kimerevített gesztusok, rémisztő akciók, horrorszerű fordulatok, játékos és mulatságos csoportjelenetekkel keverednek, groteszk karakterekből és sötét humorból nincs hiány ebben az előadásban sem.

Jelenet az előadásból. Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: port.hu
Jelenet az előadásból. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
Fábián Gábor és Jankovics Péter kiválóan abszolválják szerepeiket, ellentétes karakterek, egyik fürgébb, másik lomhább, tökéletesen különböznek, mégis felcserélhetőek, furfangosan sziporkázóak és nevetségesen gyermetegek. Pénzdobálós és kérdezgetős játékuk újra és újra elölről kezdődik, lendületük mégsem fogy el. Ingjük alól elő-előbukkan hovatartozásukat jelző University of Wittenberg feliratú, címeres pólójuk, szórakoztató jelenség mindkettő, egyáltalán nem érdemlik meg szomorú, kilátástalan sorsukat.  Az összjáték remek, a szereplők a rövid jelenetek során is képesek hatásos karaktereket teremteni. Czukor Balázs Hamletje neurotikus figura, finomkodó hamleti melankólia helyett inkább elfojtott agresszióval megáldott karakter. Székely Rozi elsősorban hisztérikus Opheliát, Lajos András dörzsölt Poloniust, Szabó Zoltán hatalomra és élvezetekre éhes Királyt játszik. Hay Anna – ahogyan felemás ruhája is jelzi mindezt – sokszoros szerepzavar áldozata, egyik pillanatban (egyik oldalára fordulva) decens Királynő, másik oldaláról könnyűvérű konzumnőcske. Molnár Gusztáv (Társulatvezető) ugyancsak erőteljes és groteszk alak, bizonyos gesztusai inkább viszolygást és félelmet keltenek, mintsem megnyugtatnák helyüket és szerepüket egyre bizonytalanabbul illetve kétségbeesettebben kereső hőseinket.

Rosencrantznak és Guildensternnek esélye sincs menekülni, és döntési szabadságuk csak illúzió – de a nézők is ugyanezt érezhetik. Vagy másképp mondva, szerencsés túlélőnek gondolhatják magukat. A feketére festett falak szűkítik a teret, össze vagyunk zárva a szereplőkkel, sötét van és meleg, és ahogy telik az idő, úgy fogy az oxigén is, mindez álmosít, csökkenti a koncentráló képességet. Szinte felüdülésnek hat, amikor kinyílik az ablak, és beáramlik némi friss levegő. Persze nem kicsit ironikus, hogy ez ott történik, amikor Rosencrantz és Guildenstern halála bekövetkezik: félelmetes erő húzza kifelé őket egy kötélen, a következő pillanatban holtan lógnak lefelé. Az ablak pedig becsukódik. Felszabadító érzés, amikor az előadás végén kinyitják az ajtót, és immár a lépcsőház hűvös, huzatos levegője áramlik be, a megkönnyebbülést jelentő kinti fényekkel és a MU Színház büféjének szinte barátságos csörömpölésével.

Vö. Nyulassy Attila: A közreműködők országa 
Szemerédi Fanni: De nem így él az emberek kilencven százaléka? 

Rendező:  Gigor Attila,  Játsszák:  Fábián Gábor, Jankovics Péter, Molnár Gusztáv, Czukor Balázs, Hay Anna, Lajos András, Székely Rozi,  Díszlet- és jelmeztervező:  Sebő Rózsa,  Zene:  Matkó Tamás,  Dramaturg:  Róbert Júlia,  A rendező munkatársa:  Nagy Benedek