Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TÚL KÖZEL, TÚL MESSZIRŐL

Patrick Marber: Closer (Közelebb!) / Merlin Színház
2011. nov. 16.
Négy ember használja egymást szerelemre, szexre, unaloműzésre: bármire az egyedüllét ellen. De túl közelről már csak a mocsok látszik. Ezekről (is) szól Patrick Marber drámája. Hogy a Merlinben bemutatott előadás miről akart beszélni, az nem igazán derült ki. DERES KORNÉLIA ÍRÁSA.

Érsek Obádovics Mercédesz
Érsek Obádovics Mercédesz

Pedig az alapanyag nem rossz. Sőt. Egy négyszemélyes kapcsolati láncreakció már-már a(na)tomikus pontosságú bemutatása, ahol a katalizátor a féltékenység, a fásultság, a bosszú. És a remény, hogy lehetséges a másik megismerése, hogy lehet annyira közel kerülni. De Marber orvosi látlelete a kisszerű szerelmi játszmákról valami egészen mást sejtet. Például azt, hogy az őszinteség vágya nem irtja ki a sunyiságot (Dan, nekrológíró). Vagy, hogy a bizonytalanság hamar felülírja a normalitás látszatát (Anna, fotós). Hogy az igazság akarása észrevétlenül válthat át brutalitásba (Larry, bőrgyógyász). És, hogy a hazudozás irgalmatlan, gyönyörű művészetté alakulhat (Alice, sztriptíz táncosnő).

A tematikájában gyomorszorító (pszicho)dráma homogenitását erőteljes irónialöketek törik meg, és ezek az addig felmutatott keménységet nem csupán idézőjelbe teszik, hanem egyben erősítőre is kötik. Két férfi és két nő változatos kombinációjú kapcsolati hálójának öt éves történetből csak pillanatok, jelenetek villannak föl. Az üres helyeket pedig kitölti a képzelet vagy az emlékezet – tulajdonképpen mindegy, melyik. Persze, hogy mivel: ez már egy másik kérdés.

Gera Marina
Molnár Csaba

„Láttál te már szívet közelről? Olyan, mint egy vérbe zárt ököl” – Larry valami ilyesmit vág oda Dannek, amikor az a szerelemről próbál beszélni. És ez a mondat szinte észrevétlenül ki is jelöli a Closer középpontját. Mert a vágy, hogy férfiak, nők közelebb kerüljenek egy másik létezőhöz, nem csupán metaforikusan, hanem a maga anatómiájában is végig jelen van a szövegben. Ennek következtében egy (emberi) működés megismerése, a titkok leleplezése nem mindig felemelő élmény, s a közelséggel nem jár automatikusan intimitás. Helyette inkább, mint a fent idézett mondatban, csupán az anatomikus nyelv brutális őszintesége. És véletlenül sem valami másnak a szépsége. Ezek a szereplők sajátos uralmi, hatalmi viszonyaik vagy pozíciójuk kiaknázására használják a másik megismerését. Itt mindenkit elhagynak, és mindenki elhagy. Mintha túl közelről néznék egymást, akár egy boncnok a szívet.

A Closer 1997-ben debütált Londonban a szerző rendezésében, itthon pedig 2006-ban avatta fel Magács László a Centrál Színházban. Most a Merlinben Sopsits Árpád vette elő újra a közel harminc nyelvre lefordított sikerdarabot, Közelebb! címen (Upor László fordításában). A rendezés a darab feszített játszmáit a díszletezés minimalizmusába burkolja: két félkör alakú téralakzaton kívül nincs más a színpadon. Ezek lesznek aztán az ágyak, asztalok, székek, padok – a kapcsolati meccsek mindennapos helyszínei. Két oldalt három-három képkeret lóg üresen, kiállított fotók, emléktáblák, számítógépek képernyői gyanánt. Néha a nézőtér felőli oldalra is odakerülnek ezek a keretek, egyfajta dupla „kukucskáló lyuk” érzetét keltve, amely azonban nem kap igazi funkciót az előadásban. Némelyik helyszínt a háttérbe vetített képpel teszi explicitté a rendezés, így jelenik meg például egy kórház, egy étterem, egy akvárium, egy park. Ezek a képek monoton, rekurzív mozgásukkal az idő ismétlődő, önmagába visszatérő természetének jelölői, ilyenkor mintha lezárt időkapszulákban mozognának a szereplők. Az idő- és térkezelés másik szép megoldása, amikor a négy szereplő intim dialógusai szimultán módon, kicsit csúsztatva hangzanak el, miközben a színészek teste a legnagyobb érdektelenséggel fordul a közönség felé. A jelenetfüzérek közötti hangsúlyos (zenével és sötétséggel kísért) vágások alatt a színészek maguk díszleteznek, és ezzel nincs is semmi baj. De hogy a darabbéli feszültség helyett valamiért mégis csupán kiszámítható unalom jut, az bizony igen.

Kádas József. A képek forrása: port.hu. Fotós: Schiller Kata.
Molnár Csaba. Fotó: Schiller Kata (A képek forrása: PORT.hu)

Mintha nem döntötték volna el, hogy minek is kellene játszani a Közelebb!-et: feszült, komoly(kodó) tragédiának vagy groteszk vígjátéknak. Mert a játékmódok hol az egyiket, hol a másikat erősítik – ám sokkal inkább esetlegesen, semmint átgondolva. És így nem következhetett be az a szerencsés fordulat sem, hogy az anyag a színpadon groteszk tragédiává alakult volna: ehelyett sajnos egy akadozó tempójú, mindennemű karcosságot nélkülöző előadás született. És bár a karakterek felmutatódtak, valahol félúton meg is torpantak: nem hatnak sem eléggé átéltnek, sem eléggé elidegenítettnek. Mindenesetre Gera Marina szép és hideg Alice-je több emlékezetes pillanatot szerzett, csakúgy, mint Érsek-Obádovics Mercédesz kissé talán túl finomra hangolt Annája. Kádas József esendő Dan-je belemosódott a történtekbe; Molnár Csaba pedig mintha csak idézőjelben mutatta volna fel Larry vadságát, és végig kívülről nevetett volna ezen az alakon. Ez viszont a többiek eltérő játékmódja miatt néha elég bizarrnak hatott. És bár a rendezés egyértelműen a szöveg központi szerepére épít, az elhangzó mondatok sok esetben nem teremtenek valós feszültséget sem a karakterek, sem a történet szintjén. Így a közelség sem jutott valós színházi szerephez. A túl közel most valahogy túl messziről látszódik.

Vö. Turbuly Lilla: Átlók és négyszögek 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek