Fenyvesi Márton-Borbély Miklós Quintet, Borbély Műhely / Európai Jazzhíd
2008.05.06.

Azt hiszem, illő volna örvendezni egy tehetséges, fiatal társulat koncertje után. Csakhogy számos oka van, amiért nem tartom ildomosnak kritikát mondani a pályája elején, vagy még ott sem tartó zenészek produkciójáról. VÉGSŐ ZOLTÁN ÍRÁSA.

Leghamarabb kezdhetjük azzal, hogy nincsenek „készen”, ízlésük még kialakulóban, színpadi gyakorlatuk nem összevethető a professzionális muzsikusokéval. Hogy mégis morálisan vétkezni vagyok kénytelen, annak oka ez a kevésbé elegáns magyar dzsessz-szakma.

Borbély Műhely
Borbély Műhely

Ugyanis nem értem, hogy miért kell pódiumra erőltetni egy félig-meddig nemzetközi dzsessz-fesztiválon a még főiskolás tanulókat. Persze, értem, mert a magam kölyke mindennél fontosabb és azt képzelem, hogy a nagy nevek majd felhúzzák a kis tököst. De ez nincs így! Ízléstelen, ha a papa tolja maga előtt a gyermekét, mert akárhogyan is forgatjuk, a Fenyvesi Márton-Borbély Miklós Quintetről nehéz elhitetni, hogy saját jogon nyitották meg programjukkal az „Európa Jazzhíd Budapest Jam 2008” elnevezésű fesztivált. Arról van szó, hogy Borbély Miklós és a fesztivált szervező Magyar Jazzművészek Társasága egyik tagja, Borbély Mihály rokonságban állnak, ez pedig, ahogy látszik, Magyarországon elegendő fesztiválszervező erő. Nem arról van szó, hogy a Fenyvesi-Borbély Quintet alkalmatlan volna kiállni a színpadra, hanem a gyakorlatról! A nevezett zenekar saját repertoárja egyelőre a standardekig terjed, amelyeket viszont inkább berakok otthon a CD játszóba, vagy legalább azt várom tőlük, hogy mai, modern értelmezés szerint játsszák el nekem, pláne, ha ennyire fiatalok az illetők. Mit kezdhetünk Thelonious Monk „Evidence”-ével, vagy Ornette Coleman „Lonely Woman”-jével, ha a szélen csöndben ücsörgő zongorista fiú néhány megmozdulásakor is csak azt hallom, hogy ujjai ragadnak, húzza vissza a tempót? Vagy ott a bőgős srác, aki megbízhatóan, szakadatlanul gyötri hangszerét valami alap be-bop kísérettel, még akkor is, mikor éppen kiállás van. A kvintettben nincs koncepció, sok a két harmóniahangszer, az ügyes Fenyvesi gyerek mellett eltűnik a zongorista, nem tudni, miért az adott ponton vannak a szólók. A stiláris kavarodás is rossz hozadék, helyesebben a zeneiskolai növendékek jelen állapotának pontos és természetes tükre. Mert az látszik, hogy a dzsessz iránt elfogult fiatalok igyekeznek és az sem elkerülhető, hogy a rendkívüli hatások alól a tanulmányok, vagyis a zenésszé válás útjának ezen szakaszán nem lehet kibújni. Csakhogy ennek bemutatása a családi kötődés folytán arról a szemléletről árulkodik, miszerint a fontos az, hogy a zenész mindenáron játsszék és megkapja a maga lehetőségét, a közönség száját pedig bármivel be lehet tömni. Borbély Miklós egyebekben ügyesen kezeli az altszaxofont, nyilván erős a Charlie Parker hatás, ezt hallani is, azonban most annál az ígéretnél nem juthatunk tovább, hogy egyszer-egyszer majd rápillantunk, mert jelenleg a fejlődésnek a késztől még igen messze álló fázisában jár és bármilyen ömlengés vagy rosszalló fricska hazugság volna.

Borbély Mihály (Fotó: Kardos Zsuzsa)
Borbély Mihály (Fotó: Kardos Zsuzsa)

A papáról és zenekaráról már annál inkább akad mondandó. Borbély Mihály a magyar dzsessz emblematikus figurája: és itt sokkal inkább az általa játszott muzsika leírásáról van szó, semmint pusztán egy dzsesszmuzsikus területi elhelyezéséről. Borbély minden egyes hangja magyar, játéka hordoz magában egyfajta rusztikusságot, miközben a bartóki hagyatéknak a modernitás irányába törő szándékai is hasonló erővel vannak jelen koncertjein és lemezein. Az unikalitás igazán akkor kerül kontrasztba, ha mellette áll egy nemzetközi hírű, mondhatjuk közepes ágyú; jelen esetben a dán trombitás, Jens Winther. Winther a beálláskor feszültnek tűnt, de kiderült (hozott hangszerei számára egy megfelelő, prémium minőségű mikrofont), hogy ez a professzionalista körülményekre való törekvéséből fakadt. A feszültség játékán nem érződött, de különös színei sem voltak; akár trombitán, akár szárnykürtön játszott, könnyen el tudtam volna képzelni a darabokat nélküle is. A Borbély Műhely magyaros ízzel átitatott transzeurópai motívumai közepette viszont külön szerepe volt, hogy Borbély szopránszaxofonon, altszaxofonon vagy tárogatón játszott-e éppen – azt hiszem dzsesszben ilyen parlandot senki más nem tud fújni. A két szólista kompozíciói váltogatták egymást: Winther darabjai átlagos dzsesszharmónia-szövedékekre épülnek, közhelyeket sorolnak, a szólistának akad talán némi szabad tere. A Borbély Műhely, nevét igazolva, valóban nagyszerűen összeszokott csapat: egyértelmű a háttérben meghúzódó rengeteg munka, ráadásul az együttes tagjai a hangszereik kiemelkedő játékosainak számítanak a magyar dzsessz-színtéren (Szabó Dániel – zongora; Horváth Balázs – bőgő; Baló István – dob). Az utolsó, „Varázshegy” című darabot a rokon formáció Quartet B. lemezén hallottam először és mondhatom, élőben is mellbevágó az 5/8-os és a 6/8-os lüktetés váltakozása, ahogyan európai és fekete zene szervesen illeszkedik egymáshoz, ahogyan egyébként Winthert is sikerült valamelyest a magyar zenei dialektussal valamelyest megfertőzni.
Rendezvény:  Európa Jazzhíd - Budapest Jam 2008,  Helyszín:  Pesti alsó rakpart,  Időpont:  Május 1.
Megítélt támogatás: 1 500 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
Európa Jazzhíd - Budapest Jam 2008. megrendezésére