Nehezen meghatározható zenét játszik az After Crying: az eklektikusság teljesen egyedi keverékét képviselik ők, melyben a Bach és Bartók hatását tükröző klasszikus zenei témák és hangszerelés a progresszív rock (King Crimson, Emerson Lake & Palmer) nyers erejével és dinamizmusával találkozik.
Az 1986-ban alakult zenekar műveiben eleinte nem volt annyira meghatározó elem a rockzene. Az eredetileg Vedres Csaba zongoristával, Pejtsik Péter csellistával és Egervári Gábor fuvolistával megalakuló együttes darabjaira a hangszerekből adódóan is inkább a korszerű kamarazene és az introspekció volt jellemző: a sötét-búskomor hangzás és a sírás utáni állapot csöppet sem boldog, de hihetetlenül nyugodt pillanatai, melynek legkézenfekvőbb példája a Megalázottak és megszomorítottak (1992) című album. Az utolsó, még Vedres Csabával felvett lemezben (Föld és Ég, 1994) azonban már megjelent a progresszív rock hatása, mely főként a gitáros Torma Ferenc debütálásának köszönhető. Az együttes Vedres Csaba kiválása után is talpon tudott maradni –ebben feltehetően az ez idő tájt csatlakozó Winkler Balázs trombitás-zongoristának is nagy szerepe volt –, és a sokak által a Crying életében mérföldkőnek tartott De Profundis (1996) lemezen már közel a mai hangzás hallható. Fontos megemlíteni még, hogy ez idő tájt az együttes filozófiai fókuszpontjába kerül a modern kor apokalipszise, valamint annak egyfajta keresztény bemutatása és kritikája, ami mindmáig meghatározó elemét képezi az énekelt és a narratív szövegeknek egyaránt. (Ezek szerzői elsősorban Görgényi Tamás és Egervári Gábor.)
Az ezredfordulón három meghatározó ember csatlakozott az együtteshez: Légrádi Gábor énekes, Lengyel Zoltán zongorista és Madai Zsolt dobos. Ezzel az új felállással készült a Struggle for Life duplalemez, valamint nem sokkal később a Bootleg Symphony, mely az egyedüli szimfonikus zenekari albumuk. A némi elektronikával is kísérletező Show (2003) stúdiólemezen pedig már egy újabb énekes, a metál színtérről érkező Bátky Zoltán szerepel.
Ezt követően hosszú szünet után mintegy születésnapi ajándékként jelent meg a koncertre a Creatura – sorban a tizenharmadik lemezként –, amit az előadás első felében mutattak be. A világvége ábrázolása és a modern kor kritikája a korábbiakhoz hasonlóan meghatározó eleme az új lemez anyagának is. A legfontosabb különbség, hogy a kerettörténet most sci-fi-szerű lett: a Creatura nevű főhős bolygónkra érkezik, és próbálja megérteni, mi folyik itt, de ehhez neki magának is emberivé kell válnia. A címadó dal – melyre kissé komikusan libasorban, ritmusra lépve vonult be a zenekar, mindenki különféle ütőhangszereken játszva – egyszerű törzsizene-utánzat, kissé túlzottan direkt kántálással. Miután elfoglalta mindenki a helyét, feltűnt, hogy Lengyel Zoltán helyett beugróként (vagy új állandó tagként?) Erős Csaba ült a szintetizátorok mögé, ami bár nem lehetett egyszerű feladat, mégis sikerült teljesítenie a rábízottakat.
Az új lemez anyaga igazi eklektikus kavalkád volt, a különböző elemek (rock, sci-fi, líra stb.) hol arányosan, hol eltúlozva és össze nem illően bukkantak fel: nem tudni, e mögött mennyi volt a tudatosság. Hallhattuk a már megszokott módon Latinovitsot József Attilát szavalni, most éppen a Favágó és a Két hexameter című verseket. Winkler Balázs, ha éppenséggel nem párhuzamosan trombitált és billentyűzött, tárogatón fújt, máskor meg egy butácska tangóban szinti-bandoneónján játszott, miközben oda nem illő pantomimesek tébláboltak fel s alá. Pejtsik Péter a zúzósabb számokban öthúros basszusgitárján szaggatott, vagy a Stonehenge után sorban a második, koncert-improvizációból született, főként arpeggiókra épülő csellódarabját adta elő (Akkor majd a kövek énekelnek). Torma Ferenc és Madai Zsolt jelentették a zenekar hardcore szekcióját, Bátky Zoltán viszont önmagához képest finomodott, és először érződött igazán, hogy szervesen bele tud illeszkedni a zenekarba. A lemez anyaga teljes ívében nem volt túlságosan meggyőző, a váltakozó temperamentumú és stílusú, leginkább a modern kor káoszát megjelenítő számok végül happy enddel végződtek.
Az est második felében végre örülhettek a nosztalgiára éhesek, akik közül feltételezhetően sokaknak csalódást jelentett az előadás első felvonása. A Danubia Szimfonikus Zenekarral kiegészülő After Crying teljes pompájában tündökölt, sokszor hatalmába kerített az érzés, hogy a virtuozitás és összeszokottság eme foka már-már mágikus erővel bír. A közönség mindezt szűnni nem akaró tapsviharral és füttyszóval hálálta meg, a zenekar pedig két ráadás számmal.
Természetesen lehetetlen lett volna egy este alatt a huszonöt év teljes termését bemutatni, de a legfontosabbakra így is sor került. Elsőként a Shining szólalt meg, melyben az eredeti 1990-es felvételhez hasonlóan Andrejszki Judit énekelt, néhol sajnos kissé hamisan. Hallhattunk olyan klasszikusokat, mint a Cselló-zongora szonáta, az Emersonékat idéző Júdás, a magából mélységes melankóliát árasztó, gyönyörűséges Noktürn, vagy a szerelmes Madrigál II. A legutóbbi albumról bemutatták a komolyzenei utalásokkal rendelkező Titkos szolgálatot, melyben Ravel Bolerója rejtőzik, az Új kor születik című szerzeményt, melyben Dvořak Új Világ szimfóniája, meg a jól ismert népdal (Házasodik a tücsök) dallamával induló Az élet megy tovább című kompozíciót. Az osztatlan sikert nem hozó új lemez, valamint az egykori alapító Vedres Csaba nehezen pótolható hiányát teljes mértékben feledtetni tudta az est második fele.