Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÖZELTÁNC

Wim Wenders: Pina Bausch
2011. nov. 13.
Wuppertál nem tartozik a leglátogatottabb német városok közé, de két jelenség miatt feltétlenül figyelmet érdemel: az egyik a függővasút, amely a járókelők feje fölött cikázva szeli át az utcákat, a másik a koreográfus, Pina Bausch. NAGY BORI ÍRÁSA.

Pina Bausch nem csupán a német kortárs táncot értelmezte újra, hanem a XX. század előadóművészetét általában. Ez Wim Wendersnek elegendő okot adott arra, hogy filmet forgasson róla. Bausch és Wenders egyaránt Németország területén túlnőve lettek mérföldkövei az európai művészetnek. A két alkotó találkozásának gyümölcse az a film, amelyet itthon Pina Bausch – „táncoljatok, táncoljatok, különben elveszünk” címen mutat be az EDIT Nemzetközi Táncfilm Fesztivál. Wenders több forrásból építkezett párhuzamosan, így a végeredmény igen komplex képet mutat: filmje egyszerre tisztelgés és portré, dokumentum és absztrakció, tánc és emlékezés. A 3D-technika mindezt egészen új megvilágításba helyezi, hiszen míg a 3D új értelmet nyer, addig a táncfilm a saját határait feszegeti. Mindezek fényében nem lehet véletlen, hogy a német filmszakma a Bausch-filmet küldi az Oscarért folyó küzdelembe.

Wendersnek a nyolcvanas évek közepén volt először szerencséje a Wuppertáli Táncszínházhoz. A rendező és a koreográfus hamar megtalálta a közös nevezőt, hiszen megismerkedésük után nem sokkal elhatározták, hogy készítenek egy road movie-t. Eredetileg Bausch társrendezőként segédkezett volna a kamera mögött, a stáb pedig követte volna a társulatot a turnékra is. A két művész azonban éveken át csak tolta maga előtt a filmtervet, egészen addig, mígnem Bauschnál rákot diagnosztizáltak, amely mindössze öt nap leforgása alatt maga alá gyűrte a koreográfus szervezetét. Végül a rendező mégis belevágott a projektbe: 2009 őszén elkezdődtek a próbák, Wenders pedig elhatározta, hogy 3D-ben forgat – saját bevallása szerint csak így vélte érzékeltethetőnek a teret és magát a táncot.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A Bausch-film azonban nem vehető kitételek nélkül egy kalap alá a hagyományos dokumentumfilmekkel, és nem csupán az alapvetően műfajidegen három dimenzió miatt, hanem tárgya, a tánc miatt sem, amely óhatatlanul is a táncfilm irányába tolja el Wenders kevercsét. A táncnak a filmszalagon alapvetően akkor van helye, ha az alkotó képes élni a mozgókép adta lehetőségekkel, vagyis szerencsés esetben többet mutat, mint a színpadon, esetleg ugyanazt máshogy meséli el – legyen szó akár perspektíva-, akár helyszínváltásról. Nem kétséges: Wenders él a fent nevezett lehetőségekkel, hiszen míg bizonyos darabokat az eredeti helyszínen, vagyis a színpadon rögzített, addig sok táncrészletet a szabadban – a parkban, a tengerparton, illetve a már emlegetett függővasúton – vett föl. A perspektívaváltás pedig magából a 3D-ből fakad, hiszen az új technika segítségével olyan közel kerül a néző a táncosokhoz, hogy például a Tavaszi áldozat részleteiben szinte érzi a szereplők talpa alól az arcába hulló homokszemeket. A három dimenzió tehát jelen esetben egyfajta pótlék: míg a rögzített tánc elveszíti azt a varázst, amely az élő előadás sajátja, nyer is, hiszen a kamera egyenesen berepíti a közönséget a táncosok közé, ami a frontális színházban elképzelhetetlen volna.

Wenders Bausch-értelmezését nehéz kategorizálni, hiszen nem tiszta táncfilmről van szó, hanem egy táncrészletekkel feldúsított 3D-s dokumentumfilmről, melyben a rendező egyszerre három, egymástól nagy mértékben eltérő célkitűzésnek próbál eleget tenni. Talán az a legmeglepőbb, hogy végül is az össze nem illő formák egy érvényes, homogén, összművészeti egészet alkotnak, annak ellenére, hogy Wenders az eleve több forrásból építkező textúrát rendhagyó módon használja. A beszélő fejek egyáltalán nem beszélnek, csupán arcokat látunk, s e képek alá az archoz tartozó hang narrálja emlékeit a koreográfusról. A meglehetősen patetikusra hangolt vallomások mellett némi humor is helyet szorított magának: a függővasút-jelenet vagy a férfikarokkal pózoló nő például a legszórakoztatóbb percei a majd’ két órás műnek, így a film hasonlóan széles érzelmi skálát és stilisztikai regisztert jár be, mint az eredeti Bausch-darabok.

A
A képek forrása: PORT.hu

Mindez 3D-ben a táncfilm új dimenzióját feszegeti, ugyanis mi végre forgat valaki táncfilmet, ha nem azért, hogy közelebb vigye nézőjét az eredeti darabhoz, és olyan szemszögeket mutasson meg, amelyek a nézőtérről láthatatlanok? S mi alkalmasabb erre, mint a 3D? A Pina Bausch – „táncoljatok, táncoljatok, különben elveszünk” épp a szakma részéről meglehetősen sok negatív kritikában részesített 3D létjogosultságát bizonyítja, miközben a táncfilm műfaja előtt új ajtót nyit meg. Wenders tehát nem csupán a modern táncnak állított emléket azzal, hogy elkészítette személyes hommage-át Bausch-ról, hanem a 3D-t is új oldaláról mutatja be, s ezzel párhuzamosan a táncfilmet elérhetővé és élvezhetővé tette a nagyközönség számára.

Vö. Vincze Barbara: Háromdimenziós testek beszélnek Wim Wenders új filmjében 
Oláh-Badi Levente: Filmerekció 
Kovács Bálint: Egy új dimenzió 
Horeczky Krisztina: Táncosok az árvaházban 
Báron György: Testek a térben 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek