Mondjuk olyan terekről, amelyeket a társadalmi közvélemény elsősorban nők számára tart fenn, rendez be. Ebben az esetben indokolt lenne a feminista diskurzusokban sokszor kritizált esszencialista szóhasználat, mely a nőt megteszi minden nő kulcsmetaforájává. A nő ugyanis csak abban az esetben használható elméleti terminusként, ha elfogadjuk, hogy a határozott névelős forma képes olyan nyelvi címkeként működni, mely a nőkre általában érvényes. Huszár írásai azonban ennek az ellenkezőjével operálnak, a tereket pedig leginkább diskurzív helyként, a nyelvi (és hatalmi) működés egy-egy szeleteként használja, melyben egy-egy adott nő ilyen vagy olyan módon próbál érvényesülni.
A cím által keltett zavar már csak azért is meghökkentő, mert miként a kötetből kiderül, a szerző nyelvészként a kognitív metaforaelmélet ismerője, aki több nyelven is képes érzékenyen megmutatni az elhalt metaforák és a szuggesztív képi erejüket vesztett szavak, szóösszetételek ideológiai csapdáját. A kötet több írása angolszász írónők műveivel foglalkozik, nem egynek van orosz irodalmi (vagy politikai) fókusza, de van olyan is, amelyik először német nyelven jelent meg. Huszár Ágnes tehát kötetbe gyűjtötte eddig megjelent tanulmányait és Kieselbach Tamás hozzájárulásával „magyar festők kiemelkedő alkotásaival gazdagította”. A festmények tényleg szépek, csak sajnos nem sok közük van a kötetben szereplő írásokhoz, már azon túl, hogy mindegyiken szerepel legalább egy nő. Sokkal gazdagabb lehetett volna a könyv, ha legalább egy tanulmány elemző figyelemmel fordul feléjük, és ezzel mintegy terébe fogadja őket.
A kötet struktúrája után immár az írásokról beszélve, műfajilag is széles spektrumot kínál Huszár Ágnes A nő tereiben. Vannak irodalmi szövegértelmezések, életút-elbeszélések, politikai ideológiakritika, feminista szociológiai érdekeltségű írások, kultúra- és nyelvkritikai tanulmányok. A könyvet a témában írott recenziók zárják, melyek szintén írójuk széles érdeklődési területét körvonalazzák.
De ami a legkülönösebb Huszár Ágnes könyvében, az az, hogy ez a kötet nem úgy tudományos, ahogy Magyarországon ebben a témában megszokhattuk. A szövegek könnyen olvashatók, affirmatívak, szerzőjüket nem kísérti a tudományos kétely réme, sőt az önreflexió kígyója sem harap lépten-nyomon önnön farkába. Ha tehát valakinek az lenne a benyomása, hogy az irodalmi elemzés felületes, a szociológiai helyzetjelentés (pl. a katonanők és a papnők hazai helyzetéről) elnagyolt, a kultúrakritikai írások (pl. a város mint nő hasonlaton hízó történeti városkoncepciók) megmaradnak amolyan művelődéstörténeti vázlatnak, emiatt lehet. A könyvet nyugodtan el lehet vinni nyaralásra, tópartra, bele lehet merülni, le fog kötni, és oktatni is fog. Vagy ott van, például, Kollontaj és Armand, a „bolsevikok országának” két feministája, aki olyan életút-elbeszélést ihletett, amelyet bizonyára hosszas filológiai kutatás előzött meg, ám sokkal inkább olvasható regénytervként, mintsem tanulmányként.
Van ugyanakkor a kötetnek egy sajátosan szigorú, erős publicisztikai rétege. Ide tartozónak látom a Barátnők között: női lapok manipulációs stratégiái, A nyelvbe kódolt szexizmus: kinek szül a nő?, illetve az eredetileg egy ÉS-vitához hozzászóló Egy tiszta nő. A nyelvszennyezésről komolyan című írásokat. Mindegyik írás pontos, szigorú, lényegre törő, észrevesz egy (diskurzív) jelenséget, kijelöli, definiálja, kontextusba helyezi és amellett, hogy a „helyére teszi”, véleményt formál róla. Az előzőleg említett írásaiban a szerző frappánsan, néhol szellemesen, ám mindig céltudatosan, olykor több évszázadon száguld végig, hogy elmondhassa, amit el akart mondani: „Ez meg ez volt az ókori várossal, következésképp ne tessék csodálkozni, ha manapság ilyen meg olyan (női) a nagyvárosi életérzésünk.”
Én viszont mégis csodálkozom, milyen könnyedén megy ez, semmi aprólékos elemzés, a tudományos igénnyel íródó szövegekre jellemző és mára már obligát retorikai alakzatként is felfogható, önmarcangoló, elméleti kétely. A tudománynépszerűsítés lendülete szervezi a szövegeket; az, hogy a témában végzett tudományos vizsgálódásokat a szélesebb olvasóközönség is figyelemmel kísérhesse. És jóllehet nem állítom, hogy a kötet kijelentéseivel és következtetéseivel szemben nem merülnek fel teoretikus aggályok, talán nem ártana, ha a magyar tudományosság is odafigyelne erre az olvasói igényre. Még akkor is, ha nehéz megtalálni hozzá azt a nyelvet, amely egyszerre lakatja jól a tudásszomjas olvasó kecskéjét, és őrzi meg a tudomány káposztáját is.