„Dunánk partjai Budapesten” címmel nagyszabású és újszerű, társadalmi és szakmai konzultációsorozaton alapuló, kétlépcsős városszerkezeti és városépítészeti ötletpályázat kiírásáról döntött a Fővárosi Önkormányzat 2011 szeptemberében.

Képek a Duna-partról

Várost építeni gyerekjáték. Tudjuk, hiszen tizenéves kölykeink nap mint nap megteszik a számítógép előtt ülve. Számítógépek minden bizonnyal a főváros tulajdonában is vannak szép számmal, a feladat ott mégis bonyolultabbnak tűnik. Hogy miért, az kiderült a kétlépcsős ötletpályázatot előkészítő konzultációk során. A Budapesti Építész Kamara és a Fővárosi Önkormányzat szervezésében ugyanis három alkalommal előadásokat követő viták során igyekeztek tisztázni és összegyűjteni a szempontokat még a végleges kiírás előtt. 

Nem is tudjuk, hova legyünk az örömtől. A társkiíróként szereplő építész kamara eddig nem jeleskedett sem az építész szakma, sem a magasabb rendű építészeti minőség érdekeinek érvényesítése terén. A kamara hosszú ideje felelős pozícióban lévő egyik vezetője, Mónus János tavaly még keserűen fogalmazott az elmúlt időszakban a fővárosban lezajlott „fejlesztéseket” szemlélvén: „az elmúlt két évtized legfényesebb, legnagyobb szabású épület-tetteit (…) nem vagyok képes ’építészetük’ (építészeti értékeik) felől szemlélni, mindig csak létesítési szándékuk szánalmas átláthatósága tűnik szembe.” A szakma viszont joggal vetette a kamarai potentát szemére, hogy miért elégszik meg egy érdekképviseleti szerv a szemlélődés idealista pozíciójával a cselekvés helyett. Ám most úgy tűnik, ütött a cselekvés órája. A Budapesti Építész Kamara bebocsátást nyert a főváros szentélyébe, és felhatalmazást kapott arra, hogy részt vegyen a szűk körű stratégiai előkészítő munkában. Talán ennek is köszönhető a januárban kiírásra kerülő ötletpályázatot előkészítő széleskörű, és eddig – sajnos – példa nélkül álló szakmai párbeszéd. 

A fővárosi közgyűlés nem csak a pályázat kiírásáról és ütemezéséről döntött, hanem az eredmények kötelező beépítéséről a hatályos rendezési tervekbe és a budapesti városfejlesztési koncepcióba. A pályázat vezérfonalául pedig önként kínálkozik a Duna, amely nemcsak Budapest főutcája – ahogyan az előadók aposztrofálták –, de az uniós pénzeket is ezzel a legkönnyebb idecsalogatni. Merthogy a szakértők – és nem csak ők – úgy vélik: a folyó betegeskedik, gyógyításra szorulnak a partjai. Innen kiindulva azután az elixír a két parton szétterülő város szövetébe áramolva új életre serkenti a halódó organizmusokat. 

Eddig a szép idea, amit – valljuk be – már nem először hallunk. Ezúttal azonban komoly konzílium gyűlt össze, és most derült csak ki igazán, mi mindenre kell figyelni a kényes beavatkozás során. Mert az még hagyján, hogy a belváros világörökségként védett szakaszán gyakorlatilag életveszélyes a folyót gyalog megközelíteni. Itt csak a gépjárműforgalom, a tömegközlekedés, az árvízvédelem, a Duna menti közművek problémáját kéne megnyugtatóan alternatív módon rendezni, hogy a rakodópart alsó kövéig ismét lejuthassunk. Addig meg marad a felső – talán szegény József Attilát is ezért állítják parkolópályára. Az alsó rakpart megtelt. 

Annak a megdöbbentő adatnak a fényében azonban, hogy Budapest negyvenegy európai főváros közül szállodai foglaltság tekintetében az előkelő harminckilencedik helyet mondhatja magáénak, nem biztos, hogy megállja a helyét például az örökségvédelem azon követelése, hogy a turistahajókat a belvároson kívül parkolják le. Bár a turisták talán megköszönnék, ha nem kéne bőröndökkel átvergődniük a rakparti szalagkorláton, a fénysebességgel cikázó járműfolyammal dacolva. Bedöcöghetnének szépen Csepelről hévvel. A csepeliek úgyis tömegközlekedést szeretnének, plusz hidat Albertfalvára, merthogy Csepel is a Duna-parti Budapest része, csakúgy, mint Budafok. Igaz, ezek a távoli, egzotikus vidékek beérnék vízi közlekedéssel is. Na igen, a BKV kishajói, a Szundi meg a Hapci – őket, úgy tűnik, hiába sírjuk vissza. Az amúgy sok mindenre nyitott közlekedési szakember ebben a kérdésben kategorikus volt: a vízi tömegközlekedés nem önfenntartó, ennek beindítására források híján nemigen lehet számítani. 

A szerző felvételei

A források szűkössége egyébként ez egyszer éppenséggel előny lehet: bár hangsúlyozottan ötletpályázatról van szó, ahol az elvetélt ötletek éppúgy hozzájárulnak az eredmény sikeréhez, mint a korszakalkotóak, mégsem várható, hogy eleve megvalósíthatatlan víziók lepik majd el a derék fővárosi hivatalnokok asztalát. A hozzászólások alapján a pragmatikus megközelítés ideje érkezett el – a gyaloghíd is csak lehetőségként merült fel. Ennek kapcsán egy kerületi főépítész arra intett: a már meghozott politikai és stratégiai döntéseket a kiírásban egyértelműen rögzítsék, ne dolgozzanak a pályázók hiába – erre ígéretet is kapott. A főváros képviselői ugyanis nemcsak jelen voltak mindhárom alkalommal, hanem folyamatosan, kivetítőn követhetően rögzítették az elmondottakat, az előadásokhoz fűzött kommentárokat, kéréseket. Lehet, hogy bedől az EU, de ez az előkészítési procedúra feltűnően európai volt. Ha mindez és a sok egyéb említett szempont valóban beépül a pályázati kiírásba, az már önmagában nyereség. A pályázók számára rendelkezésre áll majd a nemrég elkészült, kerületekre lebontott integrált városfejlesztési stratégia, és online formában elérhető lesz minden szükséges információ.

A lebonyolítás egy évet vesz igénybe, az első forduló 2012. január 1-jén indul, a terv szerint a második 2013 februárjában zárul. Ezután még akár a Duna lecsapolásáról is dönthetnek – az egyik legérdekesebb, habár abszolút teoretikus felvetés például ez volt: vajon mi történne, ha hirtelen eltüntetnénk a Dunát? Már azon kívül, hogy gyalog átsétálhatnánk a mederben a túlpartra, és nem járnánk úgy, mint Háy János XVIII. századi hőse, aki a jégzajlás miatt Budán rekedt, és így kiderült a turpisság: mindkét parton van családja. 

Itt még nem tartunk, így aztán egyelőre a Budapest szebb jövőjébe vetett hittel távozhattak a résztvevők a FUGA építészeti központból, abban a megnyugtató tudatban, hogy ez a problémahalmaz végre egyszer jó időben, jó előkészítéssel kerül terítékre. És ha nem volt olyan szerencséjük, mint az újságírónak, aki a buszon épp egy komoly építészirodát működtető kollégával szemben kapott helyet, az eufórikus hangulatuk hazáig megmaradt. Az újságíró azonban még nem ért át a Dunán az Erzsébet híd túlsó végére, mire megtudta, hogy hiába a kevés munka, az építészek nem fognak tömegével kapva kapni a lehetőségen. Egy ilyen mélységű pályázat kidolgozása ugyanis komoly pénzbe kerül az irodáknak, akik bevétel híján ezt csak szerelemből vállalhatják. Ezek után csak abban bízhatunk, hogy az építészek szerelmes természetűek, még akkor is, ha Budapestről van szó.