Magamnak a második előadást volt alkalmam hallani, de egy kényszerű módon ilyen rövid idő alatt összehozott Verdi Requiemnek bizony még a második estéjén sem számítottam ennyire rendezett és meggyőző előadásra, mint aminek fültanúja voltam.
 Kolonits Klára |
Ez nyilvánvalóan jelentős részben a kitűnő csapatmunka eredménye. Azt hiszem, szerencsés fejlemény volt, hogy az évadban amúgy is meghívni tervezett Ion Marin elvállalta a beugrást: partnereit, fellépéseit, és nem utolsó sorban zenei sokoldalúságát tekintve (Marin professzionális zongorista és zeneszerzőként is aktív és sikeres, emellett a szimfonikus zene és az opera műfajában egyaránt otthonos) az utóbbi évadok egyik legizgalmasabb meghívottja az Andrássy úti hangversenyek tájékán.
Ion Marin kifejezetten szuggesztív, nagy előadó-tömegeket is hatékonyan irányítani tudó, remek technikájú karmester, akinek ráadásul a karakterekről és a zenei megformálásról is világos elképzelései vannak. Ezt a hangversenyt jól érezhetően nem beugrásnak tekintette (hogy csúnyább szót ne használjak), hanem olyan produkciónak, mint minden mást: ahol az adott műsorból és az adott partnerekből, teljes erőbedobással a lehető legtöbbet igyekszünk kihozni. Ez a magatartása azután meghálálta magát, mert a maga egészében kitűnőnek mondható szólókvartett és a zenekar is a tudása legjavát nyújtotta, mindkét körben remek szólóteljesítményekkel. A kórus egy fokkal kevésbé tudott felnőni önmagához, részint kevésbé szonórus összhangzása, részint elég jelentős szövegmondási hiányosságai miatt. Ám ez sem veszélyeztette az előadás alapvetően sikeres jellegét.
A hatalmas mű első szakasza, az Introitus és Kyrie azért elsősorban a bemelegedés jegyében telt. Marin olaszos, ám feltétlen és fegyelmezett kontroll alatt álló szenvedélye és lendülete mindenesetre már a zenekari indításba bele volt kódolva. S a zenekar rögtön e helyén is volt. A pianissimo indításban a kórus kissé kásásan szólalt meg, de később azért javított; Kolonits Klára, Fekete Attila mindjárt nagyon szépen mutatkozott be, noha utóbbi – amit nem szoktunk meg tőle – mindjárt kezdetben, aztán a mű folyamán több ízben is, hangerőben kissé forszírozott volt. Szerencsére nagyszerű vonalérzéke, megbízható tisztasága, kifejezésének magas hőfoka sohasem hagyta cserben. Gál Erika csak kissé később talált egészen magára, ám akkor imponáló módon. Fried Péter esetében érzékeltem csupán valamiféle indiszpozíciót vagy intenzitásbeli deficitet, ráadásul némi szövegi elmosódottságot, ám szép pillanatokat később tőle is hallottunk. A nagyszerűen berobbanó Dies Irae megint azt mutatta, hogy a kórus szövege fortéban sem érthető jól, pianóban viszont inkább eljelentéktelenedik, mintsem feszültebbé válik. Viszont a karmester drámai dinamikai és hangulatváltásai valóban drámaiak voltak.
 Fekete Attila |
A tuba mirum után, a Liber scriptus tételben nagyszerű szólójával bizonyította be, hogy hangilag és zeneileg az előadás egyik erőssége; s a tétel vége felé feltűnően szép fagottszólót is hallottunk. A Quid sum miser szoprán-alt-tenor tercettje szívhezszólóan expresszív volt, s férfikari változatában a kórus is a legjobb oldaláról mutatkozott be. A Salva me szakaszban a teljes szólókvartett bizonyította összeérettségét, intenzív atmoszférát teremtve; a Recordare tétel szoprán-alt duettje pedig felségesen szép volt.
Az Ingemisco Fekete Attila remek pillanatait hozta, ezúttal pianóban is; a Confutatis tételben pedig Fried Péter talált magára és érzékeltette szuggesztíven a szöveg zaklatottságát. A Lacrimosa alt szólójában megint Gál Erika múlta fölül saját magát. Az Offertoriumban viszont Kolonits Klára éteri szépségű szólója adta azt az egyre határozottabb érzést, hogy nagy kár lett volna otthon maradnunk. A hátralevőkről jegyezzük fel akkor már csupán azt, hogy a Dies irae utolsó visszatérése és a Libera me megtartotta a darab addigi erejét és ívét, s a zárás pillanatában Kolonits felszárnyaló koloratúrája méltó módon koronázta meg a szép produkciót.